A vihar kidöntött egy hatalmas öreg fát. Recsegve-ropogva dőlt el a törzs, estében összezúzta a szomszédokat, maga alatt a kisebb bokrokat, de széttöredeztek, messzire röpültek saját ágai, gallyai is.
          Gerlice éppen napi élelemszerző körútján járt, mikor a szélvész kitört. Szegény kismadár alig talált egy kicsi menedéket egy idegen fa takarásában, már a világra zúdult a felhőszakadás.
          Gerlice ázottan, sérült szárnyacskával vészelte át az égiháborút, és apró felröppenései között inkább a földön bicegve indult volna haza, otthonába.
          A környékre sem ismert rá. A fészkét évek óta tartó fa a földön hevert, s romjai között Gerlice sírva találta meg saját szétszóródott tollait, pihéit.
          Hajléktalanná vált. Mikor a veszteség első fájdalma után magához tért, annak örült, hogy fiókái már kiröppentek, őket nem érte sérülés. Párját nemrégen vesztette el, rá sem számíthatott, hogy fészküket közösen építhessék fel újra.
          Elindult, hogy új otthont keressen.
          – Ide te nem férsz be! – csiripeltek lármásan a verebek. – Mi is a fecskék fészkébe bújtunk, nekik úgyse lesz rá szükségük hónapokig.
          – Nem tudjuk, hogy jutott eszedbe nálunk keresni menedéket – károgtak a varjak. – Sérült a szárnyad, ugyan hogyan repkednél fel ekkora magasságba?
          – Mi nyáron a földön fészkelünk, míg a fiókák kicsik – szóltak a fácánok –, később viszont a csupasz faágakon húzzuk meg magunkat. Gyere, megférsz közöttünk!
          Gilice sírva sántikált-repkedett tovább, saját kis fészke nélkül elképzelni se tudta életét.

          Tudjátok-e, mekkora fájdalom az, ha az ember gyereke a kalapáccsal a szög feje helyett saját körmét találja el? Vicuska feljajdult, majdnem ordított, de aztán csak sziszegve rázta lilára színesült körmét. Három kisöccse: Bálintka, Danika és Dávidka segítségre készen figyelte minden mozdulatát.
          Vicuska ma azt tanulta az iskolában, hogyan kell madáretetőt készíteni. Büszkén hozta haza saját művét, hogy ablakuk elé függesszék.
          Édesapa segítségével most öten láttak hozzá, hogy madárodút is készítsenek. Ha erős tél lesz, nagy faggyal, sok hóval, bizony néhány madárka megsérülhet, fészke megsemmisülhet, s ők emberi gondoskodásra szorulhatnak.
          Kiderült, hogy odút is olyan könnyű készíteni, mint madáretetőt. Sőt, itthon könnyebb is, mert mindenki segített, hogy a négy oldalt összeszegezzék, alját-tetejét rászereljék, s mielőtt a másik ablak alá felakasztották volna, még ki is bélelték fűrészporral, forgáccsal, régi ruhadarabjaikkal. Danika kinőtt kesztyűjét hozta, Dávidka lyukas zokniját, Bálintka meg a rágott fülű sapkát, amit öcsikéi sem örökölhetnének tőle. Vicuska a nagy odúteremtésben még sajgó körméről is megfeledkezett.

         Gerlice először megijedt a zajos gyerekcsapattól, de aztán észrevette, hogy a madáretető alatt néhány szem magvacska a földre hullott. Odaóvatoskodott, sajgó szárnyacskájával takargatta magát. Olyan mohón esett neki a finom falatoknak, hogy a nagy csendre is csak akkor figyelt fel, mikor már két pici marokban fogoly volt.
             – Nézzétek csak! – ujjongott fel Bálint. – Itt van a madárodú első lakója!
             – Az első madárodú lakója – mosolygott Édesapa. – Ha ő beköltözik, másik odút is kell készítenünk, hogy legyen tartalék.
         – Szegény gerlicének véres a szárnya! – simogatta meg Vicuska az első jövevényt.
         – Milyen sovány! Majdnem üres a begye! Ugyan mikor evett utoljára? – vették körbe mindnyájan a kis viharvert menekültet.
          Gerlice először kétségbeesetten verdesett sérült szárnyával is, aztán, mikor először a madáretetőhöz tették, majd puha odújába, megnyugodott: ezen a télen már biztosan nem lesz hajléktalan.