Pakk, a kobold, villámgyorsan ugrott ki a barlangból. A nap már magasan járt, és meglepődve bámulta a kis termetű, vörös hajú lényt, amíg az könnyes szemmel lebotorkált a domboldalon. Az erdő felé vette az irányt, azt remélte, hogy a sűrűben, a fák árnyékában, jobban fogja majd érezni magát. Hamarosan odaért, de a könnyei tovább potyogtak.           

–  „Mi történik velem?” – zakatolt a fejében. – „Én most sírok, ez lehetetlen! Azonnal abba kell ezt hagynom!”– hüppögött magában. Kigombolta foltozott, vastag, zöld kabátját, mert a késői tavasz melege miatt már izzadni kezdett. 

Csak a bánya járt a fejében, az otthona, ahová kétszáz évvel ezelőtt egy láda arannyal beköltözött. Még apja bízta rá a kincset, annak a megőrzését tekintette legfőbb feladatának. Ez mindennél fontosabb volt számára. Aztán eljött a mai hajnal, és vele a borzalom is meglátogatta. Addigi zavartalan nyugalmának azonnal vége szakadt, mert amíg szokásos korai sétáján az egyik tárnában fütyörészett, a szobáját rejtő alagút – benne az aranyat őrző ládikóval –, hatalmas robajjal beomlott. Óriási szerencséje volt, hogy nem tartózkodott benn, de menekülnie kellett. Hát ezért jött a felszínre. A ruháján kívül semmije sem maradt, csak egy apró bicska, amellyel szívesen farigcsált, többnyire állatfigurákat, száraz fadarabokból.

Mélyeket lélegzett, leült, hátát egy tölgyfa törzsének támasztotta. Lassacskán megnyugodott. A tavaszi madárcsicsergés, a vadvirágok bódító illata egészen elvarázsolták a manót. Higgadtan átgondolta a helyzetét. Elhatározta, hogy új kincset kerít magának, ezt majd őrizheti, mint a régi ládikóját. Emlékezett rá, hogy az emberek városaiban mindenféléhez hozzá lehet jutni, a boltokban hatalmas készletek vannak felhalmozva.

– „El kell jutnom egy városba! Mielőbb!” – mondogatta magában. – „ Nem is alszom addig, amíg oda nem érek. Jó ötlet! Mindenképp kell az a kincs!” – hajtogatta. Felpattant a fa tövéből, majd szaporán lépkedve elindult az erdőben, egy határozott irányt követve.

Ment, mendegélt, közben elérkezett a délután, aztán az este. A sötétben szentjánosbogarak világítottak neki, és öreg baglyok adtak útmutatást, ha elbizonytalanodott. A hajnal már a város határában érte a koboldot. Meghúzódott egy sűrű bokor mögött, onnan kémlelte a környéket. Semmiképpen nem engedhette, hogy az emberek meglássák, így egy komoly tervet szőtt a városi kaland megvalósítására: – „Bevetem a kobold varázserőt, nincs más megoldás. Átváltozom szarkává, berepülök a városba, és megkeresem a kincset” – dünnyögte az orra alatt. A koboldok ugyanis képesek az átváltozásra. Már ősidők óta. Pakk csettintett, aztán hirtelen szarkává alakult, és a magasba röppent.  

Az emberek lassan előjöttek a házaikból, sietősen rótták az utcákat, álmosan imbolyogtak a céljuk felé. Nem is figyelték a fejük felett elsuhanó madarat, aki egyenesen a városközpont irányába repült. A főtéren platánfák által tűzdelt park árválkodott, a fű ritkás, éppen zöldülő szőnyege felüdülést jelentett a város számára. A „szarka” leszállt egy száraz ágra, és nézelődni kezdett. Hamarosan felfedezett egy üzletet, melynek a kirakatában csillogó, szebbnél szebb ékszerek sorakoztak.

– „Ez az! Megvan végre!” – lelkendezett Pakk. – „Itt megszerezhetem a kincset. Nem is kellett sokáig keresgélnem, ezek a nekem való csecsebecsék. Csodásan csillognak a napfényben… jaj de jó!” – cserregte hangosan. 

Ám öröme nemsokára szertefoszlott, mert egy őrt pillantott meg az üzlet bejáratánál. Fogalma sem volt, hogy miként juthatna be az ajtón. Hátrarepült a bolt mögé, de ott sem talált semmilyen bejárati lehetőséget. Repkedett körbe-körbe, mégsem lelt jó megoldást. Eközben a vásárlók ki-be járkáltak az ékszerbolt ajtaján. Elhatározta, hogy villámgyorsan beröppen az emberek között, aztán az üzletben majd rögtönöz valahogy.

Mielőtt belekezdhetett volna a műveletbe, komoly gondja akadt, ugyanis észrevette, hogy a civakodó verebek, a galambok és a fűben keresgélő fekete rigók mind szétrebbentek. Ekkor pillantott meg egy karvalyt, aki a magasban körözött, és épp vadászni készült. Nagyon megrémült. Visszaváltozni a város közepén? Ez szóba sem jöhetett. A park szélén volt egy sűrű sövény, gondolta, valahogy eljut odáig, elrejtőzik. Nem akart zsákmánnyá válni. Hirtelen megindult, de elkésett. A karvaly sokkal gyorsabb volt nála, s mint a villám, lecsapott a szarka-manóra.

Pakk összerezzent, mozdulni sem tudott. Lehunyta a szemét, egy ideig csukva tartotta, aztán gyorsan kinyitotta. A barlangjában volt, a szalmazsákján feküdt, és futott róla a verejték.

– „Hogy kerültem ide, és hol van a karvaly?” – motyogta magában. Felpattant, belecsípett a kezébe, és örömében ugrándozni kezdett, mikor rádöbbent, hogy mindent csak álmodott. Egy rémálom volt az egész. Ott volt a bányában, a szobájában, a láda arany mellett. Végtelen boldogság töltötte el.

Felvette foltozott, vastag, zöld kabátját, csizmát húzott, és elindult a szobából az alagutakon át felfelé, a bánya bejáratához. Kiérve látta, hogy már hajnalodik, elégedetten szívta be a friss, hideg levegőt, hunyorogva nézett le a dombról, és még nagyobb öröm járta át a szívét. Havazott. Szerette a havat. A domboldalt, a közeli erdei fákat, a bokrokat és mindent hó borított. A hulló hópelyhek táncot jártak a szélben, leérve fokozatosan vastagították a fehér takarót. Pakk lehajolt, belemarkolt a hóba, szájához emelte és beleharapott. Egészen felfrissült. Csettintett, hirtelen szarkává alakult, és felrepült. Még órákig kergetőzött a magasban a hópelyhekkel, aztán elégedetten visszatért az otthonába. Hamarosan az álmát is elfelejtette. Máig is ott él, őrizve az ősi kincset. Aki nem hiszi, járjon utána!