Szakadt a hó, a földet a felhőkkel egybemosták az égiek. Fehér, helyenként szürke latyakosan csúszós volt a talaj, s a tél annyira megnehezítette a közlekedést, hogy az iskolákban szünetet rendeltek el, és sok munkahelyen is szabadságra küldték a dolgozókat.

Az utakon alig volt mozgás, a közlekedés teljesen befulladt, muszáj volt még a régi, rozsdás kotrógépeket is bevonni a hóval folytatott csatába.

Ádáz küzdelem folyt, és a hó csak egyre sűrűbben esett.

A roncstelepről kivontatták az évek óta ott nyugvó rozsdás hótolót is, és ügyes emberek megpróbálták üzemképessé tenni.

Tökéletessé tenni, olyanná, mint újkorában volt, természetesen nem sikerült, de annyira kijavították, hogy dolgozni lehessen vele. A roncstelep közelében három falu is sínylődött a hó súlya alatt, de az öreg gép helyt állt. Csak amikor a harmadik falu határába ért, és vissza akart fordulni egy erdei bekötő úton, akkor állt le, akkor azonban végleg.

Se előre, se hátra. Nem lehetett rá haragudni, hiszen csak tessék-lássék javítgatták, nem kapott új alkatrészeket, de erre most nem is volt idő. Hát otthagyták, hogy majd tavasszal érte jönnek, és elvontatják, ha nem sikerül helyben megjavítani.

Az öreg masina ottmaradt az erdő szélén. Kicsit szomorkodott, mert már teljesen egyedül volt, míg a roncstelepen mellette és mögötte is álltak más gépek, és azokkal néha lehetett beszélgetni, afféle gépnyelven.

Most erre se volt lehetősége.

Az első éjszaka nagyon unalmasan telt, és mi vár még rá az elhúzódó tél többi napján? Bele se mert gondolni….

Ekkor, hajnalodván, amikor a hóval terhes felhők mögül kikukucskált a Nap, valami mozgást hallott az erdő bokrai közül. Az óvatos hangok után hamarosan meglátta a zaj okozóját is. Egy szép, vörhenyes bundájú rókát.

Az állat előbbre jött, egészen közel hozzá, körbeszaglászta, és benézett még a gép hasa alá is.

Aztán, óvatosan, ahogy jött, elosont.

Hamarosan újabb finom nesz hallatszott. Megjelent a róka, és láss csodát, a szájában ott csüngött egy rókakölyök. A róka azután még kétszer fordult, és minden alkalommal hozott egy – egy kis kölyköt a szájában.

Így szállásolta be magát egy rókacsalád az öreg hókotró alá. Jól elvoltak. Az öreg masina örült, hogy mégsem hasztalan tölti a telet az erdő szélen, hanem szállást adhat egy kis családnak.

Megfigyelhette, amint esténként a rókamama elment vadászni, és mindig örült, ha látta, hoz valami élelmet a kis rókafiaknak.

Lassan elolvadt a hó, és már érezni lehetett a tavasz illatát. Harsány zöld lomb jelent meg a csupasz ágakon, kivirágzott a kökény és a galagonya is. A rókacsalád aztán egy napon elköltözött. Visszamentek az erdőbe.

A tavasz előrehaladtával emberek jöttek, hogy javításra elvontassák az öreg hókotrót. Amint elmozdították, meglepődve vették észre, hogy a gép alatt sok kis százszorszép nőtt, holott az erdő szélén csak a bokrok virágoztak, semmilyen más, apró virág nem díszlett.

Nem tudta más, csak a rozsdás gépveterán, hogy a rókacsalád küldte neki a virágokat. Nem túrták ki, nem hagyták kifagyni a kis virágok gyökereit, hanem meghagyták azokat emlékül. Emlékül az öreg masinának, hogy ezzel hálálják meg az általa nyújtott biztonságos téli szállást.