Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg ezt a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.
Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű marabu-palotákat.
– Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? – kérdeztem az őrt.
– Azokban a marabu-madarak laknak, kérem – okosított föl az ember.
– Marabu-madarak? – mondtam csodálkozva. – No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.
– Lehet – azt mondta az őr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét – egy füles bagoly.
– Nini – mondom –, ez a madár tán hétköznap füles bagoly, vasárnap marabu?
– Füles bagoly az mindig – nevetett az őr –, ő a cselédje a marabunak.
Így kellett lenni, mert a füles bagoly hirtelen visszakapta a fejét s rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát.
Fölhúzta-e marabu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon.
– Kecsegés jó reggelt – köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.
– Szerecsen madár az, nem ért magyarul – mondta az őr.
– No én meg szerecsenül nem értek – szomorodtam el. – Hanem azért, ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.
– Azt megteheti az úr – nevetett az őr –, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnő az orra, mint a marabué.
De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál.
A baj az volt, hogy Tél apó a marabu-palotákba is bekocogtatott a múltkoriban s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egy-kettőre megtanította magyarul a kis marabu fiókákat.
– Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! – egész éjszaka azt jajgatták az ártatlankák.
Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat tapasztalt már jártában-keltében s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.
– Fűts be! – parancsolta a bagolynak.
Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a madarak.
– Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom – köhécselt Bagoly inas.
– Hát ki kell söpretni – tüszkölt mérgesen marabu-apó.
– Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt? – gondolkozott el a bagoly.
Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.
– Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kosztot – mondta elkeseredve a bagoly s nem győzte a fülével a szemét törölgetni.
Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen-homokra a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából.
Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly és elhuhogta a bajukat.
– Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot – hunyorított Zsiráf apó. – Kidobolták Szentesen: aki fázik reszkessen.
– Süsd meg a tanácsodat! – süvöltötte haragosan a bagoly,
Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legényfiának.
Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.
– Hej, gyerekek! – csengette föl a háza népét – nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!
Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödött az ábrázata.
Úgy bizony, mert ahogy a bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:
– Gyerünk csak gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.
Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat s marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket:
– Ácsi! Éljen zsiráf bácsi!
Ilyen jószívű teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.