Hófedte föld mélyén álmodott nemrég,
álmában napsugár incselkedett,
jácintok hívták a lebbenő lepkét,
friss szellő járta a kiskerteket.
Szétfoszlott végre a tél szőtte fátyol,
ólmos köd hűlt helyét fény járja át,
eltűnt a hócsipke bokrokról, fákról,
csak tócsákban látni a tél lábnyomát.
Erdőket bújtató csipkepalástja
elvásott, olvadt a bokrok alatt,
orgonaillatú, víg tavaszt várva
emlékünk őrzi a csipkés havat.
Fényparipán száll, táncol a reggel,
friss derűjével a földre szökell,
ébresztőt játszat a cinkesereggel
a szikrázó fényben, mely körbeölel.
Napfényes ég alatt fecskenép szárnyal,
kis méhek zsongnak a nárcisz fölött,
új tavasz ébredt, mely kék ibolyával
hirdeti vígan; a tél megszökött.