A zúzmara-bajszos téli este kíváncsian lesett be az ablakon. Bálint és kishúga, Annácska a karácsonyi díszeket csomagolták ki a dobozokból. Serényen bontogatták ki a selyempapírba burkolt színes gömböket, behavazott házikókat, fénylő csillagokat. Izgatottan várták, melyikük bukkan rá kedvencükre, az aranyszárnyú angyal figurára. Ez a dísz régi öröksége volt a családnak. Még a dédnagymama kapta lánykorában és azóta minden karácsonykor ez volt a fa ékessége.
A gyerekek keze egyszerre csapott le egy kis csomag után, melynek vonalai már átsejlettek a papíron.
– Én bontom ki az angyalt! – kapott a csomag után Bálint.
– Én akarom, én! – kiáltotta panaszosan Annácska, és sírásra görbült a szája.
Ezzel elkezdődött is a szokásos huzavona. „Add ide! – Nem adom!” – Én találtam meg! – De én fogtam meg először! – Így folyt a civakodás a testvérek között, addig-addig, míg reccs! – az angyal szárnya letört.