A zúzmara-bajszos téli este kíváncsian lesett be az ablakon. Bálint és kishúga, Annácska a karácsonyi díszeket csomagolták ki a dobozokból. Serényen bontogatták ki a selyempapírba burkolt színes gömböket, behavazott házikókat, fénylő csillagokat. Izgatottan várták, melyikük bukkan rá kedvencükre, az aranyszárnyú angyal figurára. Ez a dísz régi öröksége volt a családnak. Még a dédnagymama kapta lánykorában és azóta minden karácsonykor ez volt a fa ékessége.
A gyerekek keze egyszerre csapott le egy kis csomag után, melynek vonalai már átsejlettek a papíron.
– Én bontom ki az angyalt! – kapott a csomag után Bálint.
– Én akarom, én! – kiáltotta panaszosan Annácska, és sírásra görbült a szája.
Ezzel elkezdődött is a szokásos huzavona. „Add ide! – Nem adom!” – Én találtam meg! – De én fogtam meg először! – Így folyt a civakodás a testvérek között, addig-addig, míg reccs! – az angyal szárnya letört.

A testvérek hirtelen elhallgattak. Az arany szárnyú angyal a legféltettebb dísz volt az összes közül. Nagymama gyerekkori emlékei fűződtek hozzá. Mi lesz most?
– Ragasszuk meg! – javasolta Bálint.
Elővették a papírragasztójukat és bekenték az angyal szárnyát, de amint elengedték, az megint leesett.
– Mondjuk meg a nagymamának! – javasolta bátortalanul Annácska.
– Azt már nem! – felelte Bálint – Nagyon elszomorodna! Inkább vigyük át András bácsihoz! Ő mindenhez ért, biztos meg tudja javítani.
Nagymama a konyhában sütött, főzött, nagyon lefoglalta őt a karácsonyi vacsora elkészítése. A két gyerek óvatosan kiosont a házból. Kint már alkonyodott, pedig még nem volt késő, csak így, karácsony idején korán besötétedett.
András bácsi a szomszédban lakott. Mindig segített, ha nagymama nem boldogult egyedül. Többször vigyázott a gyerekekre is, ha nagymamának dolga volt valahol. Ilyenkor az öreg fabrikált valami egyszerű játékot is nekik, amivel elüthették az időt.
A csengetésre senki sem felelt. A gyerekek bekukucskáltak az ablakon. András bácsi a kályha mellett szunyókált a fotelban.
– András bácsi! Engedjen be! Mi vagyunk azok! – kiabálták a gyerekek. Bentről hangos kutyaugatás hallatszott, ami felriasztotta gazdáját.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte álmosan az öreg. – Á, ti vagytok azok? Gyertek be gyorsan, nehogy megfázzatok! – mondta barátságosan. – Mi járatban vagytok ilyenkor, karácsony este?
– Letört az angyal szárnya. Ez nagymama legkedvesebb karácsonyi dísze, és nem szeretnénk szomorúságot okozni neki. Tessék szíves lenni megjavítani! – kérlelték a gyerekek.
– Na, lássuk csak! – mondta az öreg, miközben ingatta a fejét. – Hajaj, itt komoly baj van! Ezt nem elég megragasztani, de össze is kell csavarozni! – azzal fogta a szerszámosládáját, fúrt, faragott, kopácsolt, szegecselt s láss csodát, az angyal megint olyan ép lett, mintha nem is történt volna vele baleset.
– Köszönjük András bácsi! Mivel tartozunk? – kérdezték a gyerekek.
– Ugyan már, semmivel! Örülök, hogy átjöttetek, így legalább nem voltam egyedül. Tudjátok, a fiam meg az unokáim külföldön élnek, és csak nagyon ritkán látogatnak haza. Így aztán leginkább csak a kutyámmal beszélgetek. Igaz-e Kócos? – kérdezte András bácsi, és megvakargatta a puli bodros fejét.
A gyerekek elköszöntek az öregtől, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan haza is futottak. Lábujjhegyen lopakodtak a házba, de nagymama már várta őket.
– Merre csatangoltatok jómadarak? Karácsonykor még a mókusok se dugják ki az orrukat az odúból!
– András bácsinál voltunk boldog karácsonyt kívánni.
– Az angyal szárnyát közben rendbe is hozta, ugye? – kérdezte mosolyogva nagyi, mert a nagymamák előtt nincsenek titkok. – Vigyetek át neki egy kis mézes süteményt cserébe a jóságáért! – biztatta unokáit.
– Nem hívhatnánk meg inkább vacsorára? – kérdezte Annácska. – Szegény, nagyon magányos, mégis olyan segítőkész volt velünk!
– Jó, nem bánom! – egyezett bele nagymama.
– Kócos is jöhet? – kérdezte lelkendezve Bálint.
– Az egész juhnyájat nem akarjátok vendégül látni? – nevetett nagymama.

András bácsi nem jött üres kézzel. Saját maga által faragott betlehemet hozott a fa alá. Aztán elővette hegedűjét és zenei aláfestéssel közösen elénekelték a Mennyből az angyalt. Még Kócos is közreműködött, hangos vakkantásokkal kísérte a családi kórust.

A gyertyafényben varázslatosan csillogtak a díszek, a kis angyal pedig arany szárnyaival intett a gyerekeknek. Legalábbis meg mertek volna esküdni rá, hogy így volt. S ha ők mondják, akkor tényleg így is volt.