A folyó felett szállongó párából, a nyárvégi napocska melegének segítségével, apró felhő formálódott.
Hófehér volt és bolyhos, mint egy újszülött kisbárány. Eleinte csak lebegett a lustán hömpölygő nagy víz felett, majd a játékos kedvű szél meglódította, és a fák csúcsáig repítette. De csak addig, és nem tovább.
Ahogy visszanézett a folyóra, a vízben észrevette a fölötte keringő, suhanó felhők tükörképét. Látván, hogy rokonai, a nagyobbnál-nagyobb felhők odafönn a magasban tornyosulnak, maga is felemelkedni kívánt közéjük. Mivel azonban nagyon könnyű volt, szinte súlytalan, önnön erejéből nem volt képes feljebb szállni.
Sóvárogva nézte a hatalmas felhőket, amelyek különböző alakzatokat, és eltérő színárnyalatot vettek fel. Némelyik óriás, sötétszürke szörnyre hasonlított, melynek ormánya, szarva volt, néha pedig úgy néztek ki, mintha valaki halványsárga tésztát dagasztott volna egy terjedelmes teknőben. Leginkább azonban a nem ijesztő, hanem kellemes látványt nyújtó hőfehér, habos felhőket irigyelte. Szépnek tartotta őket.
A felhők hol úsztak, hol csendben hömpölyögtek, néha azonban a felerősödő szél jól meglódította őket. Ilyenkor olyan sebesen haladtak, hogy szemmel szinte követhetetlenek voltak.
Miért vagyok csak én ilyen kicsi? Vajon hogy lehetne belőlem is nagy, felnőtt felhő? – töprengett magában a felhőcske.
Teltek a napok, és beköszöntött az ősz.
Az ég még mindig kék volt, hol felhősebb, hol tisztább, az éjszakák azonban egyre hűvösebbek lettek. Ekkor, egyik napról a másikra, váratlanul visszatért a meleg. Szinte kánikulai hőség váltotta fel a kellemes, őszi időt.
A „vénasszonyok nyara” teljes erejéből megmutatta magát. A folyó minden egyes nappal langyosabb lett, és a nagy melegtől egyre több víz párolgott el belőle. Apró felhőfoszlányok keletkeztek a párából.
A mi felhőcskénk látva ezt, hívogatni kezdte a kicsi felhőkezdeményeket, csatlakozzanak hozzá. Két felhőgyerek elfogadta a meghívást. Felemelkedtek a fák csúcsáig, és jobbról-balról hozzákapcsolódtak felhőcskéhez.
Hármasban már egész terjedelmesnek látszottak, majdnem olyannak, mint egy felnőtt felhő. A szél – átérezve a felhők kívánságát, és látván, milyen elszántak -, a segítségükre sietett. Nagy levegőt vett, és a magasba fújta, röpítette a kis hármast.
A felhőcske a magasból meglátta magát a folyó tükrében. Hozzácsatlakozott két felhőbarátja olybá tűntek mellette, mintha az ő szárnyai lennének.
Egymásra néztek, összemosolyogtak, és az együttérző szél, egy újabb óriási fújásával, még magasabbra röpítette őket.
Így sikerült a felnőtt felhők közé kerülniük. Boldogan vegyültek el közöttük, és azontúl velük együtt suhantak, úsztak, röpültek az égen a nagy ismeretlen, de titokzatos és csodás tájak felé.