Madarak királya, ó taníts meg szállni,
Hogy ne kelljen itt a földön gyalog járni.

– No, koma, hogy ne járj mindig sarkamba,
Fogózz hát, fogózz hát, farkas, a farkamba!

Farkas a farkába bele is fogódzott,
Fölfelé repülve vígan ringatózott.

– Koma, koma, vigyázz, mindig én rám hallgass!
Látod-e a földet, látod-e még, farkas?

– Madarak királya, bizony én még látom,
Fehér juhokat is itt-ott a határon.

Száll a sas fölfelé, farkán függ a farkas,
Vígan vándorolnak a sas és az ordas.

– Látod-e még koma? – Még mostan is látom,
Olyan, mint egy alma, királyi barátom!

Megint csak repülnek, mindig magasabban,
Fürdik fenn a farkas a napsugarakban.

– Látod-e még koma? – No én már nem látom,
Még pápaszemem is hiába próbálom!

– Ereszd el, hát, ereszd, farkas, a farkamat,
Aztán jó éjszakát! Repülj már most magad!

El is eresztette farkas a sas farkát,
Örült, hogy szállni tud, lefelé gyorsan szállt.

Mondja egy tuskónak: – Szaladj, színes tuskó!
Mindjárt agyonütlek, mint valami furkó.

Farkas a tuskóra mindhiába mordult,
Mert a szenes tuskó még csak meg sem mozdult.

Farkas rávágott a szenes tuskóra.
Ott ütött szegénynek az utolsó óra.