Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó kalandjai 2. része (1. rész olvasása)

A három selyemlepke, Bombi, Mori és új barátnőjük, Polli vidáman szálltak, cikáztak, kergetőztek a mosolygós napsütésben. Egyre feljebb és feljebb emelte őket a felszálló légáramlat. Mire észbe kaptak, már messzire sodródtak az öreg eperfától, mely otthonuk volt sokáig.
– Hol vagyunk? – kérdezte ijedten Polli, a kis lepkelány.
– Úgy látom, a császári palota fölé fújt minket a szél! – lelkendezett Mori.
– Nézzük meg közelebbről is, ha már itt vagyunk! – javasolta Bombi, aki legmerészebb volt mindhármuk közül.
Óvatosan lejjebb ereszkedtek, majd a császár kertjének közepén leszálltak egy-egy illatos virágra. Milyen szép itt minden! – csodálkoztak.
A kertben a virágágyások között sétányok kanyarogtak, közöttük szökőkutak csobogtak, medencéikben aranyhalak úszkáltak. Egy-egy nagyobb fa árnyékában, a kerti padokon, selymesen csillogó ruhákban udvarhölgyek cseverésztek.
– Honnan jön ez a zaj? – nézett Polli a műhelyek felé, melyekből szorgos munka hangja hallatszott.
– Repüljünk oda, nézzük meg közelebbről! – javasolták a többiek.
– Ó, hiszen ezek a mi társaink gubó állapotban! – kiáltottak fel ijedten.
– Milyen hosszú szálat fejtenek le róluk! Se vége, se hossza!
– Egy-egy szállal körül lehetne keríteni az egész kertet, de még a körülötte lévő várfalat is! – csodálkozott Mori.
– Nem fáj nekik a legombolyítás? – aggódott Polli.
– Ezek már nem éreznek semmit. Úgy elaludtak, hogy fel sem ébredtek többé. – nyugtázta Bombi. – Gyertek, nézzük meg közelebbről, mi történik a szálakkal!
Közelebb lopóztak, és bekukucskáltak a műhely nyitott ajtaján.
Az első műhelyben emberek fürdették a gubókat meleg vizes, kerek tálakban, majd lefejtették róluk a szálakat.
– Milyen vékony, mint a pókháló szála! – csodálkozott Mori. – De annál sokkal csillogóbb és erősebb is. Főleg, ha néhány szálat összetekernek.
– Ide süssetek, milyen gyönyörű színek! – hívta a társait Polli a szomszédos műhelybe, ahol színesre festették a felgombolyított selyemszálakat, majd pormentes helyen megszárították azokat. – Mint a szivárvány színei!
A harmadik műhelyből nagy csattogás – zakatolás hallatszott. Itt szövőszékek mellett szorgoskodtak a szövőnők, és finom tapintású selyemszövetté szőtték a szálakat. Mintát is szőttek bele. Volt virágos, lepkés, de még sárkányos is. A negyedik a szabóműhely volt. Itt szabták, varrták a szebbnél szebb ruhákat az előkelő uraknak és úrhölgyeknek, de még magának a császárnak is! A legfinomabb, legfényesebb, legerősebb szálakból készült a ruha, mely nagyon kellemes viselet volt. Könnyű, mint a pehely, télen fűtött, nyáron hűtött, és szinte simogatta a viselőjét.
A következő helyiség a titkos kamra volt. Az írástudók birodalma! Selyemszövetre írták fel a szövegeket, majd hengerbe csavarták és a tekercseket polcokon helyezték el, mint könyvtárban a könyveket. Ide csak az léphetett be, aki a császár engedélyével rendelkezett. Itt őrizték a selyemkészítés leírását, amit a legszigorúbb módon, fegyveres katonák vigyáztak, s jaj volt annak, aki meg akarta szerezni, s elárulni egy idegennek. Aki megpróbálta, az halálnak halálával halt! A kész selymet persze sok pénzért árulták a császár kereskedői, s a selyemúton keresztül messzi országokba is elszállították, de hogy hogyan készül a selyemszövet, az százpecsétes titok volt!
– Segítség! Segítség! – kiáltotta valaki a kert sarkából.
– Ki lehet az? – néztek egymásra a barátok, s elindultak a hang irányába.
– Sűrű szövésű, hálós ketrechez értek, amelyben selyemhernyók nyüzsögtek. Voltak, akik csüggedten kapaszkodtak a ketrecbe rakott faágakba, mások kétségbeesetten röpködtek fel-alá a ketrec falai között, s akadtak, akik a hálón araszolva kutattak szabadulást jelentő rés után.
– De jó, hogy jöttök! Segítsetek kiszabadulni innen! – kérlelte a három jóbarátot Lilli, a fogvatartott lepkelány.
– Hogy tudnánk segíteni rajtatok, amikor túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy kiszakítsuk a hálót. – válaszolták.
– A kert túlsó végén van egy korhadó fa, annak az odvában lakik egy öreg szarvasbogár. Az ő csápjai elég erősek ahhoz, hogy lyukat tudjon vágni a hálón. – válaszolta Lilli.
– Gyerünk! Keressük meg! – nézett egymásra Bombi és Mori. – Polli, te addig maradj itt őrködni, és tartsd a lelket Lilliben.
Így is lett. A két lepkefiú ellebbent, Lilli pedig elmesélte Pollinak, hogy kerültek ide.
– Szabadon éltünk egy hegyoldali eperfa ligetben, amikor egyszer a császár emberei csellel befogták családunk összes tagját – lárvákat, gubókat, lepkéket –, és ide, a udvarban álló ketrecbe zártak minket, hogy aztán gubóinkat legombolyítsák selyemszálnak, majd szövetként eladják, s még jobban meggazdagodjanak belőle. Szabadon szeretnénk élni! Segítsetek kiszabadulni innen!
– Megpróbálunk segíteni rajtatok, amennyire csak tudunk. Nézd, már jön is a felmentő sereg!
Bombi és Mori már fel is tűnt a levegőben, s mutatták az utat az öreg szarvasbogárnak, aki, mint egy harci szekér, elszántan törtetett előre a fű között. De nem egyedül jött ám! Mögötte nagyméretű vöröshangya hadsereg menetelt fegyelmezett sorban. Amint elérték a ketrec hálóját, a szarvasbogár beleakasztotta erős csápjait a háló szövetébe, és nyissz-nyassz, jókora lyukat szabott rajta. A hangyakatonák beözönlöttek a ketrecbe. Mindegyikük megfogott egy-egy hernyót vagy gubót, gyorsan kibújtak velük a ketrecen és az öreg, korhadó fa odvába rejtették őket. A selyemlepkék pedig kirajzottak, s boldogan repültek egy tiszteletkört a levegőben.
– Köszönjük a segítséget! – rebegte hálásan Lilli. – Van kedvetek velünk tartani az eperligetünkbe? Ott zavartalanul élhetünk, teljes szabadságban.
– Persze, menjünk! Mutasd az utat! – lelkesedtek a jóbarátok.
A langyos szellő szárnyára kapta s átrepítette őket a császár palotájának várfalán, ki a szabadba. Repültek, szálltak boldogan a kéklő hegyek irányába, amíg el nem érték az eperfaligetet.
– Megérkeztünk! – mutatott Lilli büszkén a birtokukra. – Itt zavartalanul élhetünk.
– Gyönyörű ez a hely! – ismerték el a többiek is. – Itt maradhatunk veletek mi is?
– Hát persze! Örökké hálásak leszünk nektek a kiszabadításunkért. – válaszolta Lilli.
A barátok boldogan vették birtokba a gyönyörű eperfákat. Itt még az unkáinknak is lesz jövője! – mondták nevetve.
Bombi Lillit választotta párjának, Mori pedig Polli kezét – akarom mondani törékeny lábacskáit – kérte meg, s boldogan éltek, amíg meg haltak.