A mókuscsalád a világ közepén lévő kerek erdőben lakott mókusemlékezet óta. Itt, az öreg tölgyfa odújában éltek már a mókusnagyszülők dédszülei, meg azok ükszülei is, így ebben az odúban nevelgette négy gyermekét mókus mama és mókus papa is. A gyerekek, Bojtosfül, Fürgeláb, Csillagszem és Picurka igazi kis virgoncok voltak. Napközben, mialatt a szülők a dolgozóban voltak – vagyis élelem után kutattak -, a gyerekek vidáman fogócskáztak, bújócskáztak, hintáztak az ágakon.

-Vigyázzatok, ne menjetek messzire az odútól! – figyelmeztették őket a szüleik.

Egyik nap különös zaj verte fel az erdő csendjét. Kirándulók jöttek az ösvényen, hangoskodásuk már messziről hallatszott. Éppen az öreg tölgyfa alatt ütöttek tanyát. Elővették az elemózsiájukat és vígan ettek, ittak, míg csak jól nem laktak. Azután felkerekedtek, igen ám, de a szemetüket maguk után hagyták. A mókusgyerekek kíváncsian másztak le a fáról, hogy szemügyre vegyék a színes holmikat. Bojtosfül egy nejlonzacskóba gabalyodott, Fürgeláb egy pillepalackkal birkózott, Csillagszem feje egy konzervesdobozba szorult, amitől úgy nézett ki, mint egy kapálózó robot. Picurkának rágógumi ragadt a szép fényes bundájába. Alig bírták kiszabadítani egymást szorult helyzetükből. Az igazi baj azonban csak ezután következett. Favágók jöttek az erdőbe, és kezdték kivágni a fákat. Hangos gépeikkel egyre közelebb kerültek az odút rejtő tölgyfájukhoz. A mókusgyerekek annyira megrémültek, hogy fejveszett menekülésbe kezdtek. Futottak, ahogy csak bírtak, mígnem egy patak állta útjukat.

-Most mitévők legyünk? – torpantak meg hirtelen. Olyan messzire kerültek az otthonuktól, hogy nem találtak volna vissza, egyébként is esteledett már.

-Látogassuk meg a városi parkban lakó nagybácsikánkat! Ő biztosan tud segíteni. – javasolta Bojtosfül, mert ő volt köztük a legnagyobb és legokosabb. A többiek elfogadták a javaslatát.

-De hogy jutunk át a patakon? Egyikünk sem tud úszni – aggódott Csillagszem.

 Amint tanakodtak, egyszerre észrevettek egy rákot, amelyiknek az ollója beszorult egy nagy kő alá, és nem tudott kijönni alóla.

-Segítsünk neki! – kiáltották a mókuskák szinte egyszerre. Négyen összekapaszkodtak, és megbillentették a követ úgy, hogy a rák kiszabadulhasson.

-Ó, de kedvesek vagytok! Már kezdett fogyni az erőm, azt hittem, itt a vég. Mi járatban vagytok errefelé, amerre még a madár is ritkán jár?

A gyerekek elmesélték a történetüket, mire a rák azt felelte:

-Jó tett helyébe jót várjatok. Megmutatom nektek a helyet, ahol száraz lábbal át tudtok kelni a patakon. Aztán a bácsikátoknak mondjátok el azt is, hogy a patak vizével baj van, sok benne a szemét, és egyre többen megbetegszenek a lakói közül.

A mókusok megköszönték a segítséget és megígérték, hogy teljesítik a rák kérését. Sikeresen átjutottak a patakon, és hamarosan egy tisztásra értek, de közben úgy besötétedett, hogy orrukig se láttak.     

-Mi lesz most velünk? Én félek a sötétben! Haza akarok menni! – pityergett Picurka. A többiek sem voltak jókedvükben.

-Odanézzetek! – kiáltott fel Fürgeláb, és egy bokor felé mutatott. – Láttátok azokat a felvillanó fényeket?

-Jaj, szellemek! Meneküljünk! – ijedezett Csillagszem. 

-Ezek csak szentjánosbogarak! – nyugtatta meg testvéreit Bojtosfül.

Közelebb lopóztak a bokorhoz, és elállt a lélegzetük a látványtól! – Neonfénnyel villózó kis bogarak százai cikáztak a levegőben. Mintha csillagok szállták volna meg a tisztást.

-Helló szőrmókok! Ne a szátokat tátsátok, segítsetek inkább! – törte meg a csendet egy világító bogár.

-Szívesen, de mondjátok meg, miben segíthetünk. – válaszolták a mókusok.

-Érzitek ezt a füst szagot? Megzavarja a repülésünket, és a fényünk se világít olyan távolra, mint kéne. Kutassátok föl a tűzfészket, és szüntessétek meg a füstöt, ha tudjátok!

A mókusok nyomozásba kezdtek, jó szaglásuknak köszönhetően hamar megtalálták a tűzrakóhelyet, ahol az elszenesedett fadarabok még mindig füstöltek.

-Még szerencse, hogy nem kapott lángra az erdő! – mondta Csillagszem, majd mindannyian rálocsolták a tűzfészekre a magukkal hozott patakvizet. A parázs sisteregve kialudt, a füstölgés megszűnt.

Jótett helyébe jót várjatok! – hálálkodtak a szentjánosbogarak, majd megmutatták a mókusoknak a városba vezető ösvényt.

Már pirkadt, amikor a testvérek a város határához értek. Itt egy nagyforgalmú út kényszerítette megállásra őket. Az útpatkánál egy seregnyi béka várakozott.

-Sziasztok brekuszok! Szerintetek, hogy juthatunk át ezen forgalmas úton? – kérdezték őket a testvérek.

-Ha tudnánk a választ, már rég odaát lennénk! A parkban van egy tó, oda igyekszünk. – válaszolta Béka Réka, a csapat vezére. – Néhányan megpróbáltak közülünk átkelni, de mind odavesztek. Átgázoltak rajtuk az autók.

-Nekünk muszáj eljutni a városi parkba a bácsikánkhoz. Mit lehetne tenni?

-Van egy varázsszerem, csak előbb tudnátok-e segíteni? A kis ebihalaink pocsolyája már majdnem kiszáradt. Fel kellene tölteni vízzel.

A mókusok hosszúszőrű farkukkal begyűjtötték a bokrok levelein összegyűlt harmatot, majd odahordták a pocsolyához, és feltöltötték vízzel. Annyit fordultak, hogy egész beleszédületek. A kis ebihalak vígan úszkálhattak megint.

-Egy darabig elég lesz, de aztán ki kell találni valami jobb megoldást. – javasolták a mókusok.

-Jótett helyébe jót várjatok! – köszönte meg hálásan a segítséget Béka Réka. – A hátamon varázspor van. Ha megsimogatjátok, egy perce megáll a forgalom, és át tudtok szaladni a túloldalra. Sajnos az én csapatomnak nem elég ennyi idő, de a ti fürgeségetekkel biztos sikerülni fog.

Így is lett. A mókusok megsimogatták Béka Rékát, amitől, mint varázsütésre leállt egy pillanatra a forgalom, ők pedig gyorsan átfutottak az úton. Innen már hamar eljutottak a városi parkba. Volt nagy öröm, amikor összetalálkoztak a bácsikájukkal! Elmesélték, hogy mi történt velük, és kérték, hogy segítsen rajtuk.

-Sok veszélyen mentetek át gyerekek, de szerencse, hogy épségben idetaláltatok. A szüleitek már biztosan nagyon aggódnak értetek. A barátaitoknak is megpróbálunk segíteni, de ehhez én egyedül kevés vagyok. Viszont minden nap erre jár egy gyerekcsapat, ők biztos kitalálják a megoldást.

A kismókusok bár nagyon fáradtak voltak, örültek a bácsikájuk biztató szavainak. Másnap reggel alig várták, hogy felbukkanjanak a gyerekek. Nem kellett sokáig várniuk. Már messziről észrevették a vidáman beszélgetve, kacarászva érkező csoportot. Gyorsan lemásztak a fáról és eléjük szaladtak.

-Nézzétek, milyen helyes kismókusok! – kiáltották örvendezve a gyerekek. – Eddig még nem is láttuk őket itt a parkban. Vajon, hogy kerültek ide?

A mókuskák elmesélték a történetüket. A szeméthegyet a fájuk alatt, a kivágott erdőt, a szennyezett patakot, a füstölgő tűzrakót, a kiszáradó pocsolyában vergődő ebihalakat, és az útmentén rekedt békákat.

-Nagy szerencsétek van! – válaszolták a gyerekek. Ma van a Föld napja, és éppen azon gondolkodtunk, mit tehetnénk a Földanyánkért.

Mindjárt neki is fogtak a szervezésnek. Hívták a barátaikat és a szüleiket is. Csapatokra oszlottak. Egyik csoport az erdőbe indult összeszedni a szemetet, a másik a patakpartot tisztította meg. Vízzel töltötték fel a pocsolyákat, a békákat vödrökben menekítették át az út túloldalára, miközben leállították a forgalmat. Voltak, akik táblát helyeztek a tűzrakóhoz, és ráírták, hogy szalonnasütés után meg kell győződni a tűz kihunytáról. Egy csoport az erdészethez ment, és megkérték őket, hogy az öreg tölgyet ne vágják ki, mert az a mókuscsalád otthona. 

A nap végén a mókus testvéreket egészen hazáig kísérték, akik boldogan ugrottak szüleik nyakába!

-Ez igazán tartalmas nap volt! – állapították meg a gyerekek. Reméljük, Földanya is elégedett.

Azt már csak a magasban repülő műholdak észlelték, hogy a Föld bolygó észrevehetően elmosolyodott.