Ez a téli nap más volt, mint a többi. Kint a fagyos februárban Jég manó vacogtatta a fogát, de bent az óvodában a gyerekek izgatottan készülődtek a farsangi bálra. Mindenki beöltözött valamilyen jelmezbe. Igazgatták magukon a ruhákat, kifestették az arcukat és a látványon jót kacagtak. A lányok leginkább tündérnek, jégkirálynőnek vagy hercegkisasszonynak öltöztek, de volt köztük pillangó, katicabogár, sőt még egyszarvú is. A fiúk inkább az ijesztő, vagy bátorságot tükröző jelmezeket kedvelték, ezért szívesebben öltöztek kalóznak, pókembernek, vagy tűzoltónak, de sokan állatjelmezekbe bújtak.   

Elkezdődött a felvonulás, majd mindenki egyesével bemutatta a jelmezét. A kör közepére állt, körbeforgott, elmondta, hogy minek öltözött, a többiek pedig megtapsolták. Bence ekkor lépett be az ajtón, és szipogva a sarokba húzódott. Az óvó néni egyből észrevette, és odalépett mellé. 
-Mi a baj Bence, miért vagy szomorú? – kérdezte tőle.

-Nekem nincs jelmezem. – felelte sírva a kisfiú.

-Sose búsulj, mindjárt megoldjuk ezt a gondot. – vigasztalta az óvó néni. 

Közben a gyerekek is észrevették Bencét, és szinte egyszerre ajánlották fel a segítségüket. A kalóz felajánlotta neki a falábát, a pókember a hálóját, a tűzoltó a poroltóját. A lányok palástot terítettek rá, kifestették az arcát és kalapot tettek a fejére. Szegény Bence! Igaz, hogy most már volt jelmeze bőségesen, de leginkább madárijesztőhöz hasonlított! Így aztán megint elkezdett pityeregni. Ekkor Lucának remek ötlete támadt!

-Tudjátok mit? Cseréljük el mi is a jelmezeink egy-egy darabját, akkor Bence se fog kilógni a sorból! 

Javaslata tetszett a többieknek is, és mindjárt elkezdték levenni egy-egy ruhadarabjukat és elcserélni valamelyik társukkal. Ebből lett aztán az igazi móka, kacagás! A pókember cápauszonyt kapott, a béka fejére fátyol került, a királykisasszony orrán bibircsókos vasorr fityegett, a boszorkány hosszú, szőke parókában pipiskedett, az egyszarvú pöttyös bohócnadrágban ugrándozott. A legviccesebb a múmia lett, tűzoltósisakkal a fején, balerina szoknyában, mely alól kikandikált hosszú macskafarka. A hangulat tetőfokán felcsendült a zene. Nem kellett biztatni a vidám csapatot, hogy táncra perdüljenek! Ropták rendületlenül, forogtak, pörögtek, míg csak fáradtan ki nem dőltek. Akkor aztán előkerültek az illatozó, friss fánkok! A gyerekek mint a méhecskék a nektárt, körülzsongták a tálakat, s hamarosan már csak az elégedett cuppogások hallatszottak mindenhonnan. A tündérkének még a füle is lekváros volt, a pókembernek pedig porcukortól fehérlett az orra. 

A mókának azonban még nem volt vége, mert az óvó néni mindenkinek kiosztott különféle csörömpölő eszközöket – lábosfedőket, fakanalakat, dobverőket, kereplőket. Ezekkel aztán olyan nagy zajt csaptak, ahogy csak bírtak. Így kergették el a telet, hogy évig kedve se legyen visszatérni!

Itt a vége, fuss el véle, legyen nektek is ilyen vidám farsangotok!