A kis fácska a fenyves egyik eldugott szegletében nődögélt.
Mivel az őt körülvevő hatalmas faóriások árnyékától alig jutott el hozzá a fény, az éltető napocska, nagyon lassan növekedett. Amikor beköszöntött a hideg idő és elkezdett havazni, évről-évre favágók jelentek meg az erdőben. Néhány méretesebb fát kivágtak, a kisebbeket gyökerestől vették ki a földből, szekérre rakták, és elvitték őket az erdőből.
A kis fenyő kíváncsi volt rá, vajon hová kerültek ezután a fák, de ez egyelőre megfejthetetlen rejtély volt számára.
Egy csillagfényes, varázslatos éjszakán, mialatt az erdőre fátyolként borult az álom, a mi fenyőcskénk nagy elhatározásra jutott. Addig mocorgott, ficergett a helyén, mígnem sikerült a gyökereit kihúznia a talajból, és elindult, hogy utánajárjon, felfedje a titkot, hová kerültek a társai.
Lassan tudott csak haladni, mert méterről-méterre meg kellett birkóznia az olvadó, ugyanakkor még mindig vastag hótakaróval. Kerülgette a buckákat, a mélyedéseket, de ez az elszántságán mitsem változtatott, megpróbált minél tovább jutni.
Egyszer csak egy őzike jelent meg előtte. Megkérdezte:
– Hová indultál fenyőcske?
Mire a kis fa azt felelte:
– Megyek a nagyvilágba, még magam sem tudom, hová érek.
Mire az őzike tovább kérdezősködött:
– De ugye nem azért mész el az erdőből, nehogy megrágcsáljam a leveleidet?
– Persze, hogy nem azért. Nem félek attól, hogy megrágcsálod a leveleimet, mert azok szúrósak, tűhegyesek, gyantás az ízük, nem neked való élelem. – Azért indultam útnak, mert meg akarom tudni, hová kerültek az erdőből elvitt fenyők.
Őzike megnyugodva folytatta az útját, és a fenyőcske is tovább araszolt.
Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak egy vaddisznó állta el az útját.
– Hová, hová fenyőcske? Csak nem világgá mész éppen?
– Megyek, amerre visz az utam, de még magam sem tudom, hová érkezem – felelte a kis fa.
– De ugye nem azért mész el az erdőből, mert attól félsz, hogy kitúrnám a gyökereidet? – faggatta tovább a vaddisznó.
– Nyugodj meg, nem miattad vágtam neki a nagyvilágnak. Csak meg akarom tudni, hová lettek az erdőből elvitt társaim.
A vaddisznó megnyugodva tovacsörtetett. Csak úgy ropogott körmös lába alatt a fagyos hó.
Fenyőcskénk is ment tovább. Rövid araszolás után hatalmas szarvasbika került elébe. A behemót állat leszegte nagy, agancsos fejét, és szinte számonkérte a világgá indult kis fenyőt.
– Hallottam hírét, hogy világgá mész. Ugye nem azért indultál neki a nagyvilágnak, mert félsz tőle, hogy letöröm az ágaidat, és agancsommal lehorzsolom a törzsed kérgét?
– Szó sincs róla, nyugodj meg – felelte a fácska. – Az én ágaim még nagyon hajlékonyak, nem törékenyek, a törzsem pedig kicsi és vékony, nem alkalmas arra, hogy az új agancsodról a bőrt azon koptasd le. – Utána akarok járni, hová kerültek a fenyőtestvéreim, akiket az emberek vittek el az erdőből.
A szarvasbika megnyugodva tovább állt, és a kis fenyő is folytatta az útját.
Ekkor a kis fa megérezte, hogy egy madár köröz a feje felett. A felhőpárnája mögül kibújó hold fényénél hamarosan azt is meglátta, milyen madár. Hát, egy fakopáncs volt!
A madár leszállt a kemény kérgű hópaplan tetejére, és kérdőre vonta a fácskát:
– Hallottam, világgá indultál. Ugye nem azért hagyod el az erdőt, mert attól tartasz, lyukat fúrok a törzsedbe, bogárélelem után kutatva?
– Szó sincs róla – felelte a mi kis fánk. Az én gyantás törzsemben nem élnek meg a számodra fontos rovarok, bogarak. Bizony éhen maradnál, ha ezzel próbálkoznál. – Azért indultam útnak, mert tudni szeretném, hová kerülnek ilyenkor, télen, az erdőből elvitt fenyőrokonaim.
A harkály megnyugodva tovább repült.
A fenyőcske már épp kiért volna az erdőből, amikor régi kedves ismerőse, félig-meddig szomszédja, egy vörhenyes, lompos farkú, virgonc mókus ugrabugrált oda hozzá.
– Erdő szerte az a hír járja, elköltözöl fenyőcske. Csak nem miattam teszed? Esetleg zavartalak, eleged van már a gyakori látogatásaimból?
– Hová gondolsz, mókuska! Hiszen te vagy az egyik legkedvesebb ismerősöm. Mindig szívesen találkozom veled, örülök a látogatásodnak. – Én csupán a kíváncsiságomat szeretném kielégíteni, meg akarom végre fejteni a titkot, hová kerülnek a fenyők, miután az emberek elviszik őket az erdőből.
Megnyugodtam, hogy nem én vagyok az oka a távozásodnak. Hát járj szerencsével, fejtsd meg a titkot. Jó utat fenyőcske!
A sokféle találkozás után szinte észre se vette a kis fa, hogy időközben kiért az erdőből. Egy település szélén állt.
A csendesen szállingózó hóesésben nekiindult, hogy bejárja a számára eleddig ismeretlen, emberlakta helyet.
Szinte minden ablakban, ahová az üvegen át bekukucskált, egy kivilágított, ragyogóan feldíszített fát látott. Hamar rájött, hogy azok az ő, erdőből elvitt fenyőtársai.
Néhány helyen nem az ablakon át látta a díszes fákat, hanem az udvaron álltak, de ugyanúgy színes égőkkel megvilágítva, felcicomázva. Így ért el a falu végére.
A település utolsó házikója már külsőre is igen kicsiny, és szegényes volt – már ami belőle a sötétben látszott, ugyanis sem belülről, sem az udvaron nem világította meg semmilyen szépen díszített fenyő.
A kis fának ekkor eszébe jutott, hogy a titoknak meglelte a nyitját: az erdőből elhozott fenyők a faluba kerültek, örömöt és szépséget hozva az emberek életébe.
Úgy gondolta, mind a faluban, mind az erdőben mindenkinek megvan a maga feladata, a helye.
Neki talán éppen itt, ennek a sötét ablakú házacskának az udvarán. Eldöntötte, ott marad. Talált az udvar sarkában, de azért jól látható helyen, egy mélyedést a hóban. Odaállt, és beleillesztette a gyökereit a hó alá, a földbe.
Másnap reggel egy szomorú szemű asszony és két kisgyerek jelent meg az udvaron. Elámultak ugyan, hogy honnan került oda a kis fa, azonban rögtön ezután már a magukénak is érezték. A kamrából hoztak elő diót, pattogatott kukoricát, néhány színes bogyójú ágacskát, végül még – a régi, jobb időkből ott maradt – néhány gyertyacsonk is felkerült a fára.
Estefelé meggyújtották, és mosolyogva gyönyörködtek a kicsi fa szépségében. Örömöt hozott az életükbe, megszépítette a napjukat, boldogsággal töltötte el a szívüket. Úgy éreztek, mint ahogy KARÁCSONY ESTE szoktak az emberek, szeretettel gondolva egymásra.