Lóg a pók a fonálvégen,
hintázik az őszi szélben.
Ide libben, oda hajlik,
közben még egy szó se hallik.
 
Sok a szeme, sok a lába,
rábámul a nagyvilágra.
Sose szomjas, ritkán éhes,
zsákmánya is igen kétes.
 
Karcsú marad legalább,
párjára lel hamarább.
Ezért aztán egykoron,
hemzseg majd a pókalom.