Van egy húgom, a kis Márta –
be nem áll a csöpp kis szája.
Mindig csacsog, el nem fárad,
kérdései így sorjáznak:
– Anyu, mondd csak, nem harapnak?
Mit adjak a kis halaknak?
Túró rudit dobjak nekik?
Mondd, a fagyit is szeretik?
Hol lesznek majd, ha megnőnek?
Aludni az ágyba jönnek?
Lehet cápám, ha szeretném?
Olyan, ami csak az enyém?
Hány foga van a cápáknak?
Fogorvoshoz hogyan járnak?
Állatkerti sétánk alatt
így csicsergett a kis maszat:
– Miért tolat a rák hátra?
Mi lenne, ha fára mászna?
A madárpók milyen állat?
M’ért nem nőttek rajta szárnyak?
A kis tigris, s a majája
m’ért jár nappal pizsamába’?
Üres a kenguru zsebe,
hadd tegyek valamit bele!
Belerakom a babámat,
a karom már úgyis fárad.
Ha a zsiráf fagyit kérne,
a hasába mikor érne?
Hozzunk mézet a medvének!
Üres már a vödre, nézd meg!
Nem is ravasz ez a róka,
ha az lenne, rég meglógna.
Ő volt az a csúnya, beste,
ki a Piroskát megette?
Te rémisztő ordas farkas,
ez nem volt szép, ide hallgass!
Medvecukrot kitől kérjek?
Anyu, szóljál a medvének!
Ott van egy szép fehér gólya –
m’ért nincs a csőrében pólya?
Csináljunk itt egy fényképet!
Álljon mellém a borz, kérd meg!
Milyen sok szép, kedves állat…
vihetnénk is haza párat!
Azt a csimpánzt, az ágakon…
a kiságyam neki adom.
Elfér ott az enyém mellett.
Ugye, ott jó helye lehet?
Meg egy kedves mosómedvét…
anya, olyant úgy szeretnék!
Nézd csak! Ott a Mosó Masa!
Elvihetnénk őt is haza! –
ezer kérdés, ezer válasz,
édesanyánk mégsem fárad…
de én ezt már nagyon unom.
Mikor nő már fel a húgom?