Volt egyszer egy öreg király, s annak egy leánya. De annak a kisasszonynak olyan nevetős volt az arca, hogy bárki ránézett, mindjárt maga is mosolyogni kezdett. Nem tetszett ez az öreg királynak, úgy gondolta, hogy léha és helytelen dolog, ha másoknak sírni van kedvük. Megtiltotta hát a lányának, hogy nevetősen nézzen, de a királykisasszonynak minden haja szála olyan derűvel volt teli, hogy a tiltás mit sem ért. 
     Jól van, ha így, hát így – gondolta a király –, akkor majd nem láthatja senki sem az arcát, sem egyetlen haja szálát!
     Ráparancsolt a lányára, hogy tetőtől talpig fátyolozza el magát. Bárki más elszomorodott volna ennek a parancsnak a hallatán, de a királykisasszony csak legyintett. Majd megérti a papa egy napon, hogy a mosoly úgy kell, mint egy falat kenyér. Elfátyolozta hát magát, de a szeme továbbra is olyan nevetős, ragyogó maradt, hogy az emberek mosolyogtak, ha meglátták.
     Dúlt-fúlt a király, hogy nem tudta megregulázni se a lányát, se az alattvalóit.
     – Megálljatok csak, majd elmegy a kedvetek a vigyorgástól!
     Kihirdette, hogy a lányát magas toronyba záratja, ott aztán legfeljebb a madarakra mosolyoghat, amelyek arra repülnek, alattvalóinak pedig törvényben tiltotta meg, hogy felfelé görbüljön a szájuk.
     Nem is volt senkinek kedve örülni ennek hallatán, csak a kisgyermekek nem hagytak fel a mosolygással, mert nekik mégse lehetett megtiltani a vidámságot.
     A király azonban még a kisdedektől is sajnálta a mosolygást, elküldetett hát a boszorkánymesterért, és megkérdezte tőle, hogyan törölhetné le a vidámságot összes alattvalója arcáról.
     – Annak csak egy módja van, királyom, lakat alá kell zárni a Mosolymanót.
     – Hát az meg miféle szerzet? – kérdezte a király.
     – A felhők között él, és ahány csecsemő csak erre a világra születik, arra mind rávigyorog, a gyerekek meg vissza. Ha szerét tudjuk ejteni, hogy ez a manó lakat alá kerüljön, senki nem fog többé mosolyogni.<      – És hogyan kaphatjuk el ezt a Mosolymanót?
     – Válassza ki felséged a legkomorabb vitézét, és azt küldje a Mosolymanóhoz. Adok neki egy táltos paripát, ami felrepíti a felhők közé. De jól vigyázzon, mert ha egy szempillantásnál tovább néz a manó arcára, bizony könnyen megeshet, hogy ő maga is mosolyogni kezd.
     Kiválasztotta a király a legkomorabb arcú vitézét, és alaposan kitanította, mit tegyen. Adott neki egy zsákot, hogy abba zárja be majd a manót.
     – Nehogy beszédbe elegyedj vele, vagy ránézz az arcára, mert elvesztél!
     – Úgy lesz, ahogy felséged akarja – felelte a vitéz, és egészen sötét képet vágott.
     Elindult hát a táltos paripa meg a vitéz, repültek, repültek a felhők fölött, és olyan szép volt a táj odalent, hogy a lovas alig állta meg a mosolygást. Szégyellte ugyancsak, hogy majdnem vétett a király törvénye ellen, hát becsukta a szemét, nehogy még egyszer kísértésbe essen. Egyszercsak hangot hallott:
     – Ki repül arra? Miféle madár az? Szánjon meg, szóljon hozzám egy szót, mert nagyon magányos vagyok!
     Kinyitotta a szemét a vitéz, hát pont a királykisasszony tornya felé repültek.
     – Nem madár vagyok, hanem vitéz – kiáltotta.
     – Gyere közelebb, te vitéz! – kérlelte a lány. – Hadd látom az arcodat, olyan régen nem láttam emberi ábrázatot!
     – Mégiscsak az én királyom leánya, engedelmeskednem kell neki – gondolta a vitéz, és odareptetett az ablak elé. Ahogy ránézett a királylányra, nagy melegség öntötte el a szívét.
     – Jaj, te királylány – kiáltotta zavarában –, sürgős dolgom van, eressz utamra!
     – Hová sietsz, vitéz?
     – A király parancsára foglyul kell ejtenem a Mosolymanót és lakat alá kell zárnom.
     – Jaj, jaj – sóhajtott a leány –, apám már a kisgyerekeknek is meg akarja tiltani a mosolygást!
     Akármennyire hűséges is volt a vitéz a királyhoz, erre nem tudott mit mondani.
     – Mondok én neked valamit. Menj el a Mosolymanóhoz, ahogy apám parancsolta, de ne dugd zsákba s ne zárd be, hanem vigyed a király elébe.
     A vitéz maga sem értette, hogy miért, de pontosan úgy tett, ahogy a királykisasszony kérte. Elment a manóért, nyakon ragadta és száguldott vele a palotába.
     Meglátta a király a manót, aki úgy mosolygott, hogy majd’ kiesett az összes foga. Erre a király se tudott mit tenni, elkezdett felfelé görbülni a szája, s vele minden udvari emberének, aki csak ránézett a különös szerzetre. Végül a búsképű vitéz arca is felderült.
     Mit volt mit tenni, a király nem tilthatta többé, amit ő sem tudott megállni. Megparancsolta, hogy hozzák le a lányát a toronyból, fátyolt sem kell többé hordania, mosolyogjon, ahogy kedve tartja. Örült a leány, de még jobban örült a vitéz, aki megkérte a királykisasszony kezét. Nemsokára lakodalmat ültek és bizony mondom, nem volt náluk vidámabb jegyespár kerek e világon. A manó pedig visszaköltözött a felhők közé és azóta is ő tanítja mosolyogni a gyerekeket.