A városkában ő volt az egyetlen bábkészítő mester. Hosszú évtizedek óta űzte a mesterségét, és a saját kezűleg készített bábokat olyan nagy becsben tartotta, úgy szerette, mint más a gyerekeit.
A szakmája azonban hiába volt olyan ritka, csak nagyon keveset keresett vele. Különösen, amióta megöregedett, és gyengülő látása miatt, egyre kevesebb megrendelést tudott teljesíteni. Rég túl volt már a hetvenen, a gyerekei felnőttek, ugyanakkor a legnagyobb bánatára, egyikük sem követte őt a bábkészítő mesterség gyakorlásában.
A kisváros egyik neves általános iskolájában az iskola alapításának 20. évfordulója alkalmából a gyerekek bábjátékot terveztek előadni. A történet valamennyi szereplője rendelkezésre állt az iskolai szertárban báb formájában, csupán egy hiányzott, mégpedig a legfontosabb, a főszereplő udvari bolond.
Az egyik kisfiúnak, aki a bábkészítő szomszédságában lakott, eszébe jutott, hogy a hiányzó bábot megrendelhetnék az öreg mestertől.
Be is kopogtatott az öregúrhoz, és előállt a kívánságukkal: szeretnének egy olyan bábot csináltatni, amilyen még senki másnak nem volt, mivel ettől függ az előadásuk sikere.
A mester megörült, hogy újra szükség van a munkájára, és egyből rábólintott. Megígérte, hogy elkészíti a csudabábot, aminek a kinézetét még aznap este meg is tervezte, megrajzolta. Olyan színesre, olyan pompásra akarta csinálni, hogy maga a báb is növelje az ünnepi előadás fényét.
Csak másnap felkelvén jutott eszébe, hogy a pénze épphogy a megélhetésére elég, arra nem, hogy színes, drága anyagokat, és a még szükséges kiegészítőket megvásárolja. Előre soha nem fogadott el pénzt a munkája ellenértékeként, mert mi van akkor, ha mégsem tetszik a megrendelőnek a báb?! Ehhez szigorúan tartotta magát, mármint az utólagos fizetséghez.
De akkor mi legyen? Régről maradt ugyan néhány remekbe szabott bábfigurája, de azokat a gyerekeiként szerette, és semmiképpen nem kurtította volna meg az öltözetüket, nem szedte volna szét őket semmi pénzért, még az új csudabáb kedvéért sem. Hiszen ez a néhány öreg báb volt az ő mesterségének a címere.
Sokat töprengett rajta, mit tegyen, még az éjszaka jó részét is ébren töltötte, aztán csak elaludt, de az utolsó gondolata az volt: visszamondja a báb elkészítését, bármilyen csorbát is ejt a hírnevén a megrendelés elutasítása.
Amíg ő aludt, a kredencfiókban az öreg, évtizedekkel azelőtt készített bábok életre keltek, és elkezdtek tanakodni.
Az aranybrokát ruhát viselő királykisasszony kényeskedve mondta, hogy még rájuk nézve is kellemetlen lehet, ha a bábkészítő nem teljesíti a megrendelést. Hiszen ebből az emberek arra következtetnek majd, hogy nem képes elkészíteni a figurát, nincs is róla elképzelése, nem elég gazdag már a fantáziája.
A királyfi azonban kardoskodott, hogy azért ez nem ilyen egyszerű: egy mester az mester marad, akárhogyan is alakul a helyzet, a régi dicsősége, elismertsége nem függhet egy megrendelés elutasításától.
A pihés bundájú nyuszi báb a királylány, a lompos szőrű farkas a királyfi pártjára állt.
Az utóbbi véleményét támogatta a csipkevarrónő is, aki mindig igen büszke volt a ruhája gazdag fodraira.
Hasonlóképpen gondolkodott „A Piroska és a farkas” mese nagymama figurája, aki ragyogó gyöngyeit köszönhette az öreg mesternek.
Ali baba senkinek nem állt a pártjára, neki egyéni véleménye volt, mégpedig az, hogy nincs olyan mester még a fővárosban sem, aki nagyobb gonddal készítette volna el az ő kunkori orrú papucsát, és fényes szaténból készült turbánját.
A bábok közül csak egy nem szólalt meg az ügyben, csak csendben hallgatott és meditált: ő egy szokatlan báb volt, személyében az öreg bábkészítő a mesés India egyik isteni alakját, a sokkarú Siva istennő kicsinyített mását alkotta meg.
Az egyik állatbáb, a bölcs bagoly, szintén hallgatott. Ő azonban nem azért, mintha nem lett volna véleménye. Nagyon is volt, és amikor látta, hogy társai milyen tanácstalanok, elmondta, mit gondol.