Kéksapkájú cinegének
igen nagy a gondja,
nehezen kerül ebédje
téli zimankóban.
 
Ide-oda röppen bátran,
bízva, reménykedve,
hátha rátalál  mezőknek
rejtett kincseire.
 
Keres, kutat földön, fákon,
és egyszer azt  látja,
út szélén egy csipkebokor
hívja uzsonnára.

 

– Hódara, fehér dara, diri-darahó…
mondjátok, ha ilyen hullik, ugyan, mire jó?
Lehet rajta úgy síelni, mint a friss havon?
Siklik-e majd rajt’ a szán, vagy tapad-e vajon?
 
Megpaskolva, kerekítve gömbölyödik-e?
Gyúrj egy labdát, hengerítsd, és gyorsan lökd ide!
– Lepereg a tenyeremből, s nem is gyúrható,
inkább néhány hófelhőnyi pihe volna jó.
 
Pihe, pihe, lengő pihe, fehér pihe-hó…
tudjuk, hogy a csillám-paplan mi mindenre jó.
Markoljuk fel, gömbölyítsük, hajrá gyerekek!
Nézzétek, hogy egyre dagad, ahogy hempereg!
 
Vigyorog a hóemberünk, nagy az izgalom,
hómanócskák hancúroznak itt, a friss havon.
Hanyatt fekve csodálják, a holdfény hogy ragyog,
s ott sorjáznak hűlt helyükön a hó-angyalok.
 
Hódara, diri-dara, nem kellesz ide,
repülj felhő, hozz friss havat, fürgén, izibe”!
Pihe, pihe, lengő pihe, fehér pihe-hó
terüljön a domboldalra, mert szánkózni jó!
 
(2012. január 13.)

Dér Janó, a jégmanó,
a jéghegy tetején lakott,
jégvárában minden jég volt,
vagy ha nem, hát megfagyott.

Jégből volt a ruhásszekrény,
jég a szőnyeg, jég a polc,
jég az asztal és a szék is,
jég a könyv is, mind a nyolc.

Jégágyának jég a lába,
jégpehely a paplan rajta,
jégkocka a párnácskája,
fején jég a hálósipka.

Jégkása az eledele,
jégcsapból az itala,
mégsem fájdult meg a torka,
bár hideg volt, mint ő maga.

Jég a feje, jég a teste,
jég a keze, lába,
jégből volt a szíve is,
nem is volt barátja.

Hangulata is jeges volt,
nem szeretett senkit,
mérgelődött, morgolódott
napkeltétől estig.

Egyszer aztán jött a tavasz
tündérlány képében,
meglátta a jégmanó,
s megdermedt mentében.

Ilyen szépet addig ő
még sohasem látott,
pedig igen jól ismerte
a nagy jégvilágot.

Melegség öntötte el
egész szívét, lelkét,
a forróláz is kirázta
szegény fagyos testét.

A hirtelen fellángolás
nem vezetett jóra,
Dér Janóból nem maradt más,
csak egy szív alakú tócsa.

 

Hógolyó a fejem, hasam,
jégpapucsban tipegek,
nem vágyódom melegségre,
kedvelem a hideget.

Azt mondják, hogy nyalka vagyok,
csuda csinos, fess legény.
Széllelbélelt, lyukas fazék
van a fejem tetején.

Hogyha néha meglátogat
néhány kedves jóbarát,
nem csokit hoz, hanem fagyit,
hógombócot, s hódarát.

(2011. július 19.)

Nádas szélén
didereg a buborék,
nézd, a part már
csupa dér, és csupa jég!
 
Cserszömörce ágán
reszket a kis cinege,
nem ragyog a napfény,
fagy tombol egy ideje.
 
Cakkos felhők fodrán
pilinkél a hó.
Hol akad most étel
- cinkének való?
 
Ha majd kóbor szélvész
borzolja a tollakat,
merrefelé szállnak,
hol vár rájuk jó falat?
 
Hívogat a bodza,
berkenye és csipkeág,
ott a kék kökény is,
a somgally is étket ád,
 
de a kicsi házak
- apró madárpaloták -
tálcája is ott vár,
kínál kölest, szotyolát.
 
Ha a vaskos dunna
árkot, berket betakar,
s nem bújik elő még
a hernyó sem egyhamar,
 
és a fagyos szélvész
erdőn, réten vágtat,
ne maradjon éhen
a fázós madárhad.
 
(2011. november 9.)

Kertünkben a hóember
olyan büszkén áll,
mintha csak ő lenne a
kalapos király.

A kezében seprűnyél,
fején a kalap,
de egyszer csak vidáman,
rásütött a nap.

Sírdogál a hóember,
cseppre – csepp szalad,
oda lett a királyság,
néhány perc alatt.

 

Jég, jég, Jégapó,
hó, hó, Hóanyó
hegytetőre állnak,
onnan kiabálnak:

„Hé-hé, hé-hahó,
hé-hé, Télanyó!
Olvad már a hó,
jégre takaró.”

Sírdogál a sok gyerek:
– „Hógolyózni hol lehet?”

Jég, jég, Jégapó,
hó, hó, Hóanyó
Télanyónak integet,
többet immár nem tehet.

Jönnek a hófellegek…

 

– Kisült-e már a kalácsunk? –
kérdezgeti Jóska.
– Kisült bizony, el is fogyott!
Jó lenne, ha volna?

– Süssél, anya, friss kalácsot,
legyen sok mák benne!
Kakaóval azt majszolnék
mindig reggelente.

– Kihűlt már a kemencelyuk…
Izzítsuk be újra!
Piruljon benn bejgli, kalács
meg a mákos bukta!

– Nincs jobb, mint a mákos bejgli
és a mákos bukta,
legfeljebb a mákos kalács…
vagy a mákos plutyka?

 

Amíg a lomha est leszáll,
fehér parókát húz a hegy,
a szél felkapja illatát,
a téli táj is szendereg.

Elnyugszik már a város is
levetve dörmögő zaját,
és elpihennek álmosan
a falvak és a kis tanyák.

 

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.