Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.

Ó, nagy természet, viharaid tépnek…
Én nyögöm búvát a zimankós télnek,
százszor jobb volna, ha betelne vágyam:
állnom ragyogva, öröm csarnokában!

Mert ha én egyszer választott lennék,
a téli zöldet bennem ünnepelnék,
s ága lehetnék népek ünnepének:
szívesen adnám törzsem a fejszének.

Betelne minden gyermek-nép álma:
minden tű rajtam ajándékká válna;
s tél közepében, csillagos éjjel,
ragyogva szórnám köztük szana-széjjel!

Autót és babát, kardot és lovat:
csüngetve drága ajándékokat,
úgy terpeszkedne szét a világra
tömjénes ágam, mint a mosoly ága.

Kis kucsmásoknak: földet és házat;
vén sipkásoknak: jó napot százat;
kalaposoknak: nyílt ész-virágot,
és igaz verset a jó poétáknak…

Zsarló uraknak: szomjat, éhséget,
beteg lelkeknek: friss egészséget;
nagy gőgösöknek: szép szerénységet,
kárhoztatottaknak: egy kis üdvösséget…

Örömgyertyáit szent áldomásnak
úgy lobogtatnám pirosan…S míg másnak
áldozna gyertyám, levelem, ágam:
magam fogyatnám el az éjtszakában. –

Egy vén fenyőfa, sok tűlevelével,
fent borzonkodván a Bakony hegyében:
nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
rázza magáról jeges ispilángját.