A délelőttöt Balázs apukája a kert végén álló kis házikóban töltötte. Tavaszi teendőit gondolta át, és a kerti szerszámait rendezgette. A kapába új éket kellett tenni, mert a nyél nagyon lötyögött. Az ásót megélezte, a gereblyébe két új fogat faragott azok helyett, amelyek még az ősszel törtek ki. A fejsze is előkerült. Balázs ott lábatlankodott körülötte, és kíváncsian figyelt.
Szombat volt, nem kellett korán kelni. Balázs az ágyban lustálkodott, s közben egy képeskönyvet lapozgatott, ami arról szólt, hogy milyen sok erdőt vágnak ki a földön. Aztán gondolt egyet:
– Ideje felkelni – mondta magának. Mielőtt megmosakodott és felöltözött volna, tornászott pár percig a nyitott ablak előtt. Nagyokat szippantott a langyos tavasz finom illatából. A kertben virágoztak a fák. Szinte hallani lehetett, ahogyan nyiladoztak a rügyek, mintha Balázst köszöntötték volna a friss lombkoronák!
Reggelizés közben eszébe jutottak a képek, amiket a könyvében látott. Kérdéssel fordult az édesapjához: