Tavasz volt. A kert virágai ébredeztek éjszakai álmukból, szelíden bólintottak jó reggelt a világnak. Egy kék harangvirág szirmán apró harmatcsepp üldögélt, és szunyókált. Egészen kicsi harmatcsepp volt, Csilicseppnek szólította mindenki. Mikor magához tért, ijedten pislogott körbe:
– Hol vagyok? Hová tűntek a testvéreim? Mi lesz velem? Egészen egyedül maradtam!
– Gyere velem, kis harmatcsepp! – mosolygott rá a napsugár. – Nem vesztek el a testvéreid, várnak rád odafent. Máris elvezetlek hozzájuk.
Csilicsepp érezte, hogy a napocska átöleli, és egyre magasabbra emeli. Magasabbra a háztetőknél, magasabbra a legnagyobb fa koronájánál, még annál is magasabbra, hol a madarak szállnak. Nem tartott sokáig az utazás, a napsugár hamarosan letette társai mellé.
– De jó, hogy megérkeztél! – ölelték át a többiek, s mindannyian összekapaszkodva táncolni kezdtek. Újabb és újabb cseppek csatlakoztak hozzájuk, és ők is bekapcsolódtak a táncba.
Odalent a földön, egy kisfiú csodálkozva szólt kishúgának:
– Nézd, milyen szép bárányfelhő! Úgy néz ki, mint egy táncoló hajó!
A cseppek egyre többen és többen lettek, egyre szűkösebb lett a hely. A táncolás lökdösődéssé alakult, mindannyian próbáltak helyet találni. A nagy igyekezetben aztán az egyik cseppecske lepottyant… A többiek ijedten néztek utána, de az vidáman kiáltott fel:
– Juhé, repülök! Gyertek utánam, ez nagyon jó!
A kis vízcseppek erre egymás után sorban leugrottak, s langyos, nyári esőként hullottak a földre. Ott volt közöttük a mi kis barátunk, Csilicsepp is. Boldogan kiabált, nevetett, nagyon tetszett neki a zuhanás.
Az esőcseppek sorra földet értek. Volt, aki a virágokat locsolta meg, volt, aki a házakat vagy az embereket. Akadtak olyanok is, akik összegyűltek a földön, és pocsolyába tömörültek.
Csilicsepp egy patakba pottyant, és nyomban úszni kezdett. A többi vízcseppel együtt csobogtak kerteken, erdőkön keresztül, míg egy folyóhoz érkeztek. Csatlakoztak a folyó vízcseppjeihez, s így megerősödve gyorsabban haladtak tovább. Nagy utat tettek meg. Falvakat, városokat, országokat hagytak maguk mögött, hogy aztán a legnagyobb vízhez, a tengerhez érkezzenek.
– Úgy látszik, megérkeztünk, véget ért az utazás – sóhajtott Csilicsepp, de alig gondolta ezt végig, érezte, hogy egyre könnyebbé válik. A napocska ismét a magasba emelte, ahol társaival együtt újabb felhőt alkottak.
Az utazás folytatódott, most már a levegőben. A felhőt fújta, sodorta a szél, hajtotta a szárazföld felé, hogy ott újra lehulljon eső vagy hó formájában.
– Ugye te is találkoztál már Csilicseppel? Ő köszön rád, ha kinyitod a konyhában a vízcsapot, vagy beülsz este a kádba. Integet, ha a folyóparton sétálsz, ha a tóban fürdesz, vagy a tengert csodálod. Ő az, aki a kezedre hullik, ha kiállsz az esőbe vagy a sűrű hóesésbe. S ő az, aki egy tavaszi hajnalon egy kék harangvirág szirmán üldögél.