A városka állatkertje kicsi volt, mint maga a város.
A célja ugyanakkor nagy volt. Mégpedig az, hogy a gyerekeknek segítséget nyújtson az állatvilág jobb megismeréséhez. A kifutókban elsősorban olyan élőlényeket mutattak be, amilyenekkel a városi fiatalok a hétköznapokban ritkán találkoznak: tehenet, lovat, birkát, kecskét, azután a baromfiudvar lakóit, kakast, tyúkot, gyöngytyúkot, libát és kacsát.
Persze, olyan állatot is tartottak, ami a hazai erdőkben volt fellelhető: őzet, szarvast, vaddisznót, rókát. A későbbiekben az állatkert egy farkasra is szert tett. Látható volt továbbá a ketrecekben fácán, fogoly, sőt, strucc is.
A nyitás után nem sokkal, a medvepark kiöregedett maciját is megkapták, amitől még híresebbé vált az állatkert.
A gyerekek már jó ideje örülhettek az állatok látványának, amikor megérkezett a park legkülönlegesebb lakója, egy kiselefánt.
Elárvultan bolyongott az afrikai szavannán, amikor befogták. Megtalálói – egy híres magyar vadász kérésére – odaajándékozták a kisváros állatkertjének.
A még bébi elefánt fején a szőrszálak, mint a kókuszdión, égnek álltak. Szerencsére, az árvaságán, valamint a kócosságán kívül, más baja nem volt. Makkegészségesnek találta az orvosi vizsgálat.
Az egyik humoros kedvű gondozó el is nevezte, s azontúl csak úgy emlegették a kiselefántot: Kókusz.
Mint ritka lakót, külön karámba helyezték. Aranyló szalmán ágyaztak neki, és a gondozók nagyon odafigyeltek kis kedvencük etetésére.
Mindenben igyekeztek a kedvében járni, nap mint nap finomságokat is kapott, egy-két banánt, nyáron pedig görögdinnyét, amit láthatóan nagy élvezettel fogyasztott.
A karám előtt, az udvaron, egy lombos fa árnyékában, sekély vizű medencét ástak neki, hogy a hőségben lehűthesse magát.
És hogy mindezek ellenére, miért tűnt mégis bánatosnak? A gondozók el nem tudták képzelni. Csupán egyikükben merült fel: talán azért szomorú, mert nincsenek társai, nincs barátja.
Egy nap, már túl az etetésen, karámjában álldogált a kis elefánt, amikor neszezést hallott. A szalma alól jött a zaj, és hamarosan azt is meglátta, mi okozta a szokatlan mozgolódást.
Egy aprócska jószág dugta ki fejét a szalmaszálak alól, majd egész testével előbújt az alomból.
Kókusznak eszébe se jutott megijedni. Csak nézte csodálkozva, és az első benyomása az volt: rokon. A legapróbb elefánt, amit valaha láttam. Szürke, mint én, nagy fülei, hosszúkás orra, kis farkincája, négy lába van, és ami a legszebb benne, a csillogó szemecskéi.
Az egérke is még nagyon fiatal volt. Sose látott elefántot, hát ő is azt gondolta: egy rokon. A legnagyobb egér, amit valaha láttam. Szürke, mint én, nagy fülei vannak, az orra jó hosszú – de hát biztosan idősebb is, mint én vagyok -, négy lába, farkincája van, és persze ami a legszebb rajta, a fénylő, óriás szemei.
Mivel mindkét állat úgy hitte, ők rokonok, félelem nélkül közelítették meg egymást.
Egérke odáig merészkedett, hogy orrocskájával körbe szimatolta az övéihez képest óriási, körmös lábakat, majd amikor a hatalmas rokon leheveredett, felszaladt a hátára.
Az elefántbébi nem bánta. Szinte mosolygott, és ormányával finoman megpaskolta a kis rokont. Az ugyan lepottyant a hátáról, de nem ütötte meg magát, hiszen szalmára esett. Sőt, egyenesen jó játéknak tekintette a dolgot, így vissza is mászott a magas hegyként domboruló, szürke hátra.
Jól elvoltak.
Egérke kikísérte barátját az udvarra is, és a medence partján állva nézte, nagy rokona miként merül bele a langyos vízbe. Egy kis ormányfröccsöt is kapott, ami nem esett rosszul, hiszen meleg nyár volt.
A „kis elefánt” és a „nagy egér” ezután visszamentek a karámba.
Mindketten leheveredtek, lustálkodtak. Kis idő múlva egérke megéhezett, ezért magára hagyta Kókuszt. A karámból kijövet, besurrant a raktárba, ahol a szárnyasok etetésére szánt magokat tárolták nagy zsákokban. A szokásos ebédjét jóízűen elfogyasztotta.
Miután jóllakott, rátört az unalom. Elhatározta, visszamegy a nagy rokonhoz, együtt mégiscsak mulatságosabb eltölteni az időt.
A karámba belépő gondozó meglepődve vette észre a hívatlan látogatót, a kiselefánt hátán szaladgáló egérkét.
Szinte megdermedt, mozdulni se mert, nehogy jelenlétével megzavarja a barátok játékát.
A dolognak híre ment, mármint, hogy Kókusz társra tett szert.
Egérkét senki nem zavarta el. Sőt, a gondozók örültek a megjelenésének, mert úgy látták, a kis elefánt tekintete már nem olyan szomorú. Hiszen végre játszótársra lelt, barátot talált.
Hogy amúgy a két kölyökállat mit gondolt egymásról – mármint, hogy egérke a világ legkisebb elefántja, az elefántbébi pedig a világ legnagyobb egere -, senkinek még csak sejtése sem volt.
Nem is kellett. És ez így volt jó.
Kókusz attól kezdve sohasem volt szomorú, aminek a látogató gyerekek örültek a legjobban. A barátra lelt kis elefánt ugyanis szelídebb is lett. Hagyta a fejét vakargatni, az ormányát simogatni, közben büszkén mutogatta, hogy a hátán pózoló egérke a legjobb barátja.