Idén tavasszal a gólyapár három tojáson kotlott, de csak egyetlenegyből kelt ki fióka. Kicsi Kacó szülei szeme fénye lett. Mindketten dédelgették, hordták neki a válogatott finom falatokat, és ő nemcsak megszokta, hanem élvezte is a kényeztetést, elfogadta volna, ha élete végéig tart.
Tartott is hónapokig. Hanem közben Kacó gyorsan nőtt, és a fészek legperemén már szárnyacskáit próbálgatta. Szülei eleinte óvták, kieséstől, áramütéstől féltették, azután viszont már gyakran biztatták, röppenjen fel egy-egy apró körre.
Eleinte ügyetlenül sikerültek az apró köröcskék is, később viszont egyre nagyobbakra nőttek. Már nemcsak a fészket tartó villanyoszlop körül gyakorlatoztak, hanem a szélrózsa minden irányában, szálltak körbe-körbe, majd nyílegyenesen és cikcakkban is. Kicsi Kacó hamarosan a magasba is felmerészkedett, hogy a levegőeget is meghódítsa. Izmai, porcikái, erős szárny- és farktollai is élvezték a repülést, a felemelkedést és a lesiklást, a tréfás kergetőzéseket.
Egyik napon szüleitől különöset hallott: ma az erecske melletti mezőn reggeliznek meg.
Nem is volt semmi baj, míg a helyszínre nem értek. Ott azonban édesanyja sárban tocsogott, bókolni kezdett, hajlongott, nagy csőrével valami apróságokat csippentett fel. Egyre beljebb gázolt az ingoványba. Apja, anyja tolla, két lábszára csupa sárfolt volt. A fészekben fel sem tűnt, szülei mennyire soványak, szinte szakadtak. Szánalmasnak tűntek. Kacó idegenkedve lépegetett utánuk, kacéran felemelte fejét, nyakát egyenesen tartotta. Ő erősnek érezhette magát, szárnyán, combjain, mellkasán kövér izmok duzzadtak. Védte hasaalja és tollai tisztaságát, hibátlan fehérségét és feketeségét, bár a pocsolyákat nem kerülhette ki, talpa erősen besározódott.
Anyja sűrűn lehajolt, sokszor talált valamit a mocsárban, nagyokat nyelt. Alázattal hajtotta meg büszke nyakát, csőrével szűrte, fröcskölte szét a sarat, megint nyelt. Később harcolt valamivel, szájával és karmaival szétvagdalta áldozatát, és mindent begyébe gyűjtött.
Kacó unatkozott az ingoványban, megkönnyebbült, mikor hazaindulhattak. Szülei előreengedték. A magasban nyílegyenesen repült, mutatta nekik az otthonhoz vezető irányt, dicséretet várva, hogy nem tévedt el. A felnőttek alacsonyabban követték, mindhárman egyre kisebbedő körökkel közelítették meg a fészket.
Kacó büszke volt önmagára, hiszen kitartott szülei mellett az ingovány sarában, a nyárvég unalmas forróságában is. Sipogva hízelgett a nagyoknak, mint minden este, mikor egyedül várakozott rájuk itthon, kérte, majd követelte szokásos járandóságát: a vacsorát. Anyját is, apját is többször megközelítette, fejével törleszkedett hozzájuk, mint korábban is. Most büszke nyakát is meghajtotta, könyörgött, kunyerált, koldult. Aztán csőrével szülei csőrét támadta meg.
A vacsora elmaradt.
Ha gólyabegy koroghat, hát ezen az estén Kacóé bizony hangosan korgott, morgott, csikorgott, dübörgött, lüktetett… Kongott és fájt az ürességtől.
Lassan telt az éjszaka. Szinte vánszorogtak a gólyafészek fölött a csillagok. Máskor Kacó fél lábán állva is gyönyörködött bennük, most lábait váltogatva a napocskát sürgette.
Ugye, nem kell mondanom, hogy másnap este kicsi Kacó fáradtan, de addig ismeretlen büszkeséggel térhetett haza? Életében először saját maga töltötte meg begyét, délelőtt is, délután is élvezettel csemegézett a mocsárban. Megtapasztalta, honnan és hogyan gyűjtögették össze szülei azt a sok finomságot, amivel eddig kényeztették.
Csatakos tollazatát egyedül takarította meg.