Kedves Gyerekek! Földanya vagyok, minden élőlény anyja. S mint az édesanyák a csecsemőiket, én is úgy táplálom a gyermekeimet. Esővel itatom a növényeket, édes vízzel itatom az állatokat és az embereket, táplálékkal látom el őket. Folyamatos pörgésemmel, forgásommal gondoskodom arról, hogy elviselhető legyen a hőmérsékletem az ott élők számára. Az Északi-sark jegesmedvéi a jég hátán érzik jól magukat, s az életük is veszélybe kerülne, ha a jégmezők eltűnnének. Erről szól ez a mesém.    

Messze Északon, az örök hó birodalmában élt Berci, a kis jegesmedve az anyukájával. Vidám kis fickó volt. Vastag bundája megóvta őt a hidegtől, vidáman ugrabugrált az anyja körül, aki gondoskodott róla, hogy mindig tele legyen a pocakja.   

Az örök hó birodalmában végeláthatatlan jégmezőkön lehetett barangolni, de a nagy fehérségben könnyen el is lehetett tévedni! Szerencsére mackómama ismerte a terepet, és arra is ügyelt, hogy csintalan kis bocsa ne távolodjon el messzire tőle. Berci az estéket szerette a legjobban, amikor a sötétben szikrázott a hó, a csillagok pedig úgy ragyogtak az égen, mint a csillagszórók. 

– Nézd Bercikém! Az ott a Nagymedve csillagkép, vele szemben meg a kismedve. Segítenek, hogy ne tévedjünk el az éjszakában.
– De mi lesz, ha a kismedve elkóborol? – kérdezte Berci.
– Nem kóborol el soha! A farka a Sarkcsillag, mindig egy helyben áll. Ha egy nap véletlenül elveszítenénk egymást, csak keresd meg őt, és tudni fogod, merre indulj.
– Én nem akarlak elveszíteni téged soha! – bújt anyukájához Berci.  

Egyszer azonban szokatlanul meleg idő köszöntött be az Északi sarkra. A jég olvadni kezdett, és medve mamának egyre messzebbre kellett beúszni a tengerbe élelemért. Induláskor ráparancsolt bocsára, hogy el ne mozduljon onnan, míg vissza nem tér. Berci sokáig várt, de lassan ráesteledett, és az anyukája még mindig nem tért vissza a vadászatról. Már nagyon éhes volt, ezért úgy gondolta körülszaglászik valami ennivaló után. Ment, botladozott a sötétben zajló jégtáblák között, de bizony egy falat ennivalót sem talált. Ráadásul eltévedt, és nem tudta, merre kell visszamennie oda, ahol elváltak egymástól.  

– Anya, hol vagy? Gyere vissza! – nyüszítette siránkozva.
– Mit is beszéltünk meg? Hogy ha elveszítenénk egymást, csak kövessem a Sarkcsillagot, s az majd útba irányít. – gondolta magában, s így is tett. Gyorsan szedte mancsait, átugrándozott a hóbuckákon, az éles jégszilánkokon, az úszó jégtáblákon. Egyszer csak a távolban egy ismerős alak rajzolódott ki a sötétségből.
– Anya! Anya! – kiáltotta boldogan.
– Bercikém! Hát itt vagy, már nagyon kerestelek. Hoztam neked vacsorát. Biztos éhes vagy. – mondta az anyukája, s egy jókora halat rakott eléje. 

Berci mohón nekiesett a finom falatnak, s jól teletömte a pocakját. Ekkor anyukája átölelte és betakarta a meleg bundájával.  – Sajnos nem maradhatunk itt tovább Bercikém. Lassan elolvad a jégmező, és nem jutunk elég táplálékhoz. Tovább kell vándorolnunk őseink területéről a szárazföldre, az emberek közelébe. Ez nem veszélytelen, de reménykedjünk, hogy nem lesznek velünk ellenségesek. Most csak pihenj. Holnap indulunk.  

Berci bekucorodott anyja ölébe, és fölnézett a csillagok végtelenjébe. Ekkor hullámzó fények jelentek meg az égen, és színesre festették a hóvilágot. Sárga, zöld és lila fénycsíkok táncoltak az égbolton.  Olyan gyönyörű volt ez a színjáték, hogy Berci el is felejtette a bánatát. Bámulta a hullámzó fénycsodát, aztán lecsukódott a szeme.

– Holnap indulunk. – ismételte magában anyja szavait, és mély álomba merült.