A tavaszi hóolvadást követően, az erdei barlangból egyszer csak felszínre bukkant egy vékonyka vízerecske.
Még patakocskának se volt mondható, hiszen alig csörgedezett benne víz, de az élni akarása hatalmas volt, ezért a tavaszi esőktől megerősödve, buzogva, nagy lelkesedéssel folytatta útját a szelíd domboldalról lefelé.
Amikor lapos részre, kavicsos talajra ért, kicsit szétterült, de csak annyira, hogy azért az a létét, a további haladását ne akadályozza.
Vidáman csobogva folytatta megkezdett felfedező expedícióját
Furdalta a kíváncsiság, milyen lehet a világ az addig megismert erdőn, dombokon és füves réteken túl? Van-e valahol egy nálánál jóval nagyobb víz, amivel érdemes szövetségre lépni, egyesülni vele?
Kavicsos medrében hát virgoncan, csacsogva haladt tovább. A kisebb szikladarabokon átbukfencezett, a nagyobbakat megkerülte, közben hófehér habfodraiban gyönyörködve tudatta a környezetével, hogy ő itt van, és már nem lehet megállítani, nem lehet őt csak úgy eltaposni.
Egy idő után már ki is törlődött az emlékezetéből, honnan került a napvilágra, hogyan jutott a karsztbarlangból a felszínre, de arra mérhetetlenül kíváncsi volt, mi van előtte, mi vár még rá, merre vezet az útja?
Örömmel találkozott volna egy nagyobb, legalábbis, nálánál nagyobb vízfolyással. Előre haladtában hát folyton kérdéseket tett fel mindenkinek, akivel csak összehozta a sors.
Amikor szomjazó madárka szállt le a partján, rögtön nekiszegezte a kérdést.
– Mit láttál, jártodban-keltedben, kis madárka? Van-e arrafelé, amerre én haladok, nagyobb folyó, esetleg állóvíz?
A madárka azt felelte.
– Amerre én jártam, ott csak magas fenyőóriások, sűrű bokrok voltak. Még fészket rakni se volt könnyű közéjük. De legalább, ha sikerült, a nagy bozótban védve voltak az otthonom, és a fiókáim.
A madárka, miután szomját oltotta, tovarepült.
A nyári esőktől időközben folyóvá duzzadt patakocska is folytatta az útját.
Nem sokkal később, inni vágyó szarvasok sorakoztak fel a partján. Nem tudta megállni, hogy őket is ki ne faggassa, láttak-e, jártukban-keltükben, valami nagyobb vizet, vízfolyást?
A szarvasok először szóhoz se jutottak, csak nyelték nagy kortyokban a vizet, de miután a szomjukat oltották, szóba elegyedtek a folyóval.
– Amerről mi jöttünk a csordával, ott csak az odvas fák törzsében, a nagyobb tócsákban megálló esőlével találkoztunk, azért is voltunk olyan nagyon szomjasok. Köszönjük neked kis folyó, hogy ihattunk belőled.
Az immár folyóvá duzzadt kis patak, a választól kicsit csalódottan folytatta az útját.
Továbbra is kerülgette a nagyobb kődarabokat, átbucskázott a kisebbeken, és be nem állt a szája. Folyton csak csacsogott, kérdezősködött, minden elébe kerülő ismerőstől, idegentől.
Néha halakkal is módjában állt összetalálkozni, az ívóhelyükre igyekvő pisztrángokkal, de ők fontos dolguk miatt annyira siettek, szóba se álltak a folyócskával.
Az pedig csak haladt tovább, előre, lelkesedése nem csökkent.
Egyszer csak, váratlanul, útját állta egy mocsár.
Hogy „mocsárnak” hívták, azt nem tudta, hiszen még sohasem volt érkezése ilyen látványhoz, de azonnal megtapasztalta, hogy innen bizony nehéz lesz tovább jutnia.
A mocsár sekély, iszappal, sűrű növényzettel telített vize akadályozta a haladását, de szerencsére, épp jöttek az őszi esők, amelyek annyira felduzzasztották, hogy át tudott vergődni rajta. Itt persze kérdezősködni se állt meg, mert attól félt, a mocsár feltartóztatja, akár örökre foglyul ejti, és akkor sose jut el végcéljához, valami nagyobb, bű vízű folyó rokonhoz, vagy terjedelmes, nagy mélységű állóvízhez.
Persze, jó szokását továbbra se adta fel, változatlanul csobogott, csacsogott továbbra is.
Már nagy utat tett meg, amikor maga fölül egyszer csak ismeretlen eredetű berregést hallott. Váratlanul egy nagyobb árnyék tűnt fel, majd egy hatalmas szerkezet magasodott elébe. Még a ragyogó napocskát, állandó kísérőjét is eltakarta egy időre.
A hajó – bár a nevét nem ismerte, de attól a hajó még az maradt, ami volt -, nem válaszolt a kérdésére: hova is vezet az a nagy víz, amibe – az úszó, lebegő hajó alatt – most ő is belészaladt?
Mit tehetett mást, most már a nagy vízzel együtt, kettesben folytatták az útjukat.
Időközben az ő fodros, hófehér hullámai is egyre nagyobbak lettek, és a hangja is kissé megkomolyodott. Már nem csacsogott, inkább morgott egy kicsit, de azért a tudásvágya, a kíváncsisága nem múlt el.
A sok erőfeszítés, és kitartás végül meghozta gyümölcsét.
Társával, a széles hömpölygő folyóval együtt elérték a Nagy Vizet, és a valamikori kis patakocska, kacagva, csobogva, örömmel torkollott bele a tengerbe…