Eső pereg, és rőt falomb –
tarkáló inget ölt a domb,
és hajnalonta dér szitál.
A szőlőtőke érzi már,
a nyárutó, ha őszbe lép,
aranyló, édes gyöngyszemét
ha meglátja a nagy sereg,
huss… lecsap rá, s a szem pereg,
csakúgy, mint oly sok éve már.

Hiába áll a vén betyár
(a foltos ingű szalmabáb),
foroghat jobbra, balra át,
s tarthat kezében ágakat,
nylon-füzért, mely ráakadt
kalapja pörge szélire.
Bár nem tudni, hogy érzi-e
a seregély az ég alatt,
hogy vér helyett csak szél szalad
testének fásult zegzugán.
Csak lakoma van, mely után
– mert csőszünktől nem tartanak –
a fürtökből csak kacs marad.

S madárijesztőnk áll csak ott,
mert hiába a tárt karok,
a tarka, lenge nagykabát,
ahány madár arra szállt,
lakmározott mindegyik,
hisz’ évek óta ismerik…
lehet vircsaft, lakoma,
nem szól rájuk a koma.

(2012. szeptember 13.)