(Óvodás korú gyerekeknek nem ajánlom.)

Egy  este  arra  gondoltam,  hogy  a  jó  Isten  teremtései  között  nincs  boldogabb, mint a pillangó.
– De  szeretnék pillangó  lenni! –  így  szóltam magamban. –  Ide-oda  röpködnék egész  nap:  mikor  megéhezem,  virágmézet  ennék.  Inkább  még  azt  is  kiállanám, hogy előbb hernyó legyek!
Hát  lám, milyen az álom: egyszer csak érzem, hogy a szobám óriási nagy fává zöldül át; az ágyam vastag ággá vált, a paplanom meg nagy zöld falevéllé.
Olyan  illat csap az orromba, mint amilyen az almás lepényé. Keresem, hogy hol az almás lepény, hát látom, hogy a levéllé változott paplan olyan illatos. No, ha így van, én bizony megeszem a paplanomat.
Ki akarom nyújtani a kezemet, hogy törjek belőle, hát akkor  látom, hogy nincs kezem. Kéz helyett lábam van, sok apró, s én magam zöld hernyó vagyok.
Itt  egy  kicsit megszeppentem,  hogy  Istenem, mi  lett  én belőlem,  de  az  almalevél annyira ingerelte az étvágyamat, hogy nem gondolkoztam másról többé: beleharaptam és ettem.
Csudajó volt. Már  az egész  levelet megettem, mégsem  laktam  jól, pedig  akkora volt, mint én magam, még nagyobb  is. Rámásztam hát egy másik nagy  levélre, és abba kezdtem.
Most már hernyótársakat is találtam. Haj, hogy utáltam őket azelőtt! Most bezzeg nem utáltam őket. Láttam, hogy nem bántanak engem, nem gonoszok. Miért is bántottak volna: a fa olyan nagy volt, hogy kényelmesen elfértünk rajta, sőt százszor ennyi hernyó is ehetett volna a fa leveléből. A fának meg nem is sokat ártottunk. A lerágott falevél helyett szemünk láttára nőtt a másik: lassan nőtt, de azért mi észrevettük, hogyan nagyobbodik minden órában.
Reggeltől  estig  zabáltam  az  illatos  almalevelet. Akkor  leszállt  a  nap  és meghűvösödött a levegő.
– Jó lenne most egyet aludni – gondoltam magamban. – Bezzeg, ha ember volnék, mint tegnap voltam, most nem gondolkoznék azon, hogy hova hajtsam a fejemet.
Ahogy körülnéztem,  láttam, hogy hernyótársaim mind egy  irányban  sétálnak: egy kiálló ág felé, és másznak ágról ágra, levélről levélre.
Vajon hova mennek?
Megindultam utánuk. Annyi  lábam volt, hogy könnyen esett másznom. Csakhamar egy szép fátyolpalotához érkeztem. Láttam, hogy egy lyukon be lehet bújni. A társaim után bebújtam.
De jó meleg volt itt. Nem borzongatott többé a meghűsölt levegő. Csak most lehetett látni, milyen sok hernyó volt a fán, mert mind idejött. Voltunk valami nyolcvanan.
Elhelyezkedtem egy puha szögletben és néztem, hogyan kel a Hold a fák között.
Hát szépen kelt. Olyan volt, mint egy nagy  fényes ezüsttál. Sokáig bámultam volna, de más ragyogás vonta magára a figyelmemet: körülöttem olyan óriási nagy gyémántokat láttam, mint a fél testem. A hálónk külső része is el volt borítva ilyen gyémántokkal.
– Micsoda sok gyémánt ez? – kérdeztem a mellettem heverő hernyótársamat.
– Harmat – felelte röviden.
Aztán mindnyájan elaludtunk.
Másnap arra ébredtem fel, hogy a mi éjjeli szállásunk aranyhálóként ragyog körülöttünk. Tündéri pompa! A Nap kápráztatóan fényes orcája most villant elő a felhők közül.
Társaim még aludtak. Én már éhes voltam: kimásztam a nyíláson, hogy reggelizzek. De alig dugtam ki az orromat, olyan hideg csapott meg, hogy dideregve húzódtam vissza.
Bezzeg jó a madárnak: annak meleg tollruhája van. Már mind föl is ébredt. Egy nagy sárgarigó a szomszéd fán furulyázik. Távolban meg a kakukk számlálja valakinek az esztendejét.
Társaim is fölébrednek. Jobbra-balra nyújtózkodnak és ásítoznak. Kis idő múlva érzem, hogy a háló belseje megtelik melegséggel. A Nap melege ez. Egy öreg hernyó megindul kifelé a nyíláson, utána a többi. A levegő nem hideg többé. A harmat gyémántgömbjei mindenfelé kisebbednek. Valamennyien nagy étvággyal  látunk a reggelihez.
Egyszer csak nagy suhanással ott terem a fánkon egy olyan óriás madár, aminőt még soha nem is álmodtam. Rémülten látom, hogyan kapdossa be egyik hernyót a másik után. A társaim már ismerték, mert egyik a másik után vetette le magát a fáról. Én egy levélnek az alsó oldalára kucorodtam. Ott reszkettem, mint a kocsonya. Jaj nekem, ha engem is észrevesz! Szerencsére valami zaj támadt a kertben: a madár tovarepült.
– Micsoda madár lehetett ez? – kérdezem az egyik hernyótársamat, mikor a veszedelem után  ismét  előkerültünk.  – Talán  bizony  ez  a  griffmadár,  amelyikről  a mesék beszélnek?
– Dehogy is griffmadár – felelte a hernyó –.  Közönséges rigó, a cudar. Van olyan nap, hogy hatszor idejön, és tíz-húsz hernyót is bekapdos.
– Hát ez szomorú állapot – feleltem borzongva.
– Bizony, ezen a bajon nem segíthetünk – mondotta a hernyó falatozva. – Legjobb levetni magunkat a fáról, aztán elbújni a fű közé – akkor nem akad ránk.
– Hogyisne! Hogy kitörjem a nyakamat!
– Már hogy törnéd ki, hiszen puha fűre esel!
Akkor jutott eszembe, hogy én most csak kis hernyó vagyok. A madarat is azért láttam olyan nagynak, mert hozzá képest az én testem kicsi.
Újra hozzá láttam az evéshez. Még fele táján se  jártam a megkezdett almalevélnek, mikor rémülettel látom, hogy egy akkora óriás ember áll a fa alatt, mint a torony.
Az ember kinyújtotta a kezét, és egy nagy, bűzös égő lámpát dugott közénk. A láng éppen oda csapkodott, ahol a legtöbb hernyó legelt. Engem is megégetett volna, de én még jókor levetettem magamat a fáról és elbújtam a fű közé.
Ott eszmélkedtem aztán, hogy az ember se nagyobb, mint szokott lenni, csak énhozzám képest óriás. Mikor a veszedelem elmúltával újra felmásztam a fára, borzalmas látvány tárult elém: hernyótársaim közül ötvenen is hevertek ott szanaszét, holtan, össze-vissza pörkölten.
No, hernyónak  lenni rettenetes állapot, gondoltam magamban; ha  tudtam volna, hogy ennyit kell rettegnem, dehogy is kívántam volna pillangó lenni.
Abban reménykedtem, hogy ezentúl óvatos leszek: mihelyt madár jön vagy ember, azonnal lehemperedek a fáról. Hát, amint megint jött a rigó, le is hemperedtünk valamennyien, csakhogy ez a menekedés se volt többé biztos: a fa alatt tyúkok és kakasok legelésztek, és alighogy lepottyantunk, húszat is felkapdostak közülünk. Én csak úgy menekülhettem meg, hogy egy üres csigahéj mellé estem,  s hogy abba eszeveszett sebességgel bebújtam.
No hát a fű se bizonyos menedék!
Sokáig lapultam a csigaház belsejében. Hálát adtam a jó Istennek, hogy lakatlan volt a ház. Ha benne lett volna a csiga, bizonyosan kilökött volna a tyúkok elé.
Fél napig  is ott éheztem, szoronkodtam, míg végre ki mertem bújni és  föl mertem mászni a fára. Most már többnyire a  levelek alján tartózkodtam, és a fejemet csak annyira dugtam elő, amennyire az evéshez kellett.
Egy  társam a szomszéd falevélen hasonlóképpen  elrejtőzködve falatozott. Éppen szóni akartam  hozzá, amikor  látom, hogy egy darázsforma  fekete testű bogár villámgyors röppenéssel száll reá, és a farkán levő hosszú tűt beletűzi az oldalába:
– Jaj! – kiáltott a hernyótárs – jaj de megszúrtak!
És ide-oda görbült fájdalmában.
Én  egy  összepöndörödött  falevél  alá  húzódtam  ijedtemben.  Ismertem  ezt  a bogarat még emberkoromból. A tanítóm magyarázta, hogy fürkész a neve, s hogy tojásait a hernyókba rakja. Azt mondta a tanítóm, hogy a tojások akkor kelnek ki, mikor már a hernyó begubózza magát. Akkor a fürkész fiai megeszik a hernyót.
És eszembe  jutott az  is, hogy a tömérdek fajú mezei poloska között  is van sok, amelyik hernyóval él. Mennyi veszedelem!
Így múltak a napok és hetek, míg végre annyira megnőttem, hogy megértem a gubózó állapotot.
Tömérdek  nyálat  éreztem  a  szájamban,  s  a  nyálam,  amint  kicsordult,  finom fehér  fonallá változott. Fölmásztam egy kőfalra és olyan helyet kerestem, ahol az eső nem ver és a nap nem tüzel, sem a gyermekek szét nem rontanak.
Itt nagy buzgón körülfontam magamat a tulajdon nyálammal. Olyan burkot csináltam, mint a dió, csakhogy kisebbet. Sokáig dolgoztam,  tovább egy napnál  is. Mikor  elkészültem,  álmosság  szállt  meg,  s  az  utolsó  szálat  is  kieresztve,  mély álomba szenderültem.
Meddig tartott ez az állapot, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy mikor fölébredtem, kábult voltam. Testem körül valami kéreg nyomott. Csakhamar láttam, hogy az én összeszáradt hernyóbőröm.
– Tehát pillangó vagyok!  – gondoltam  leírhatatlan örömmel. – Ki  innen, ki  a  szabadba! A virágok közé!
Átrágtam a gubót és kibújtam.
Szárnyak  voltak  rajtam,  de még  nedvesek  és  rám  voltak  csavarodva, mint a fürdő gyermekre a vizes ruha.
Odamásztam, ahol a Nap sütött, s íme, a meleg sugarainál percről-percre száradt és egyenesedett a szárnyam.
Két hófehér szárnyat kaptam a  teremtőtől,  fehérebbet a hónál és  finomabbat a selyemnél. A lábam is fehér selyemmel volt bevonva. Már nem olyan rút és rövid volt a lábam, mint hernyó-koromban, hanem szép hosszú és finom alkotású.
A nap melegén csakhamar egyenesre terült mind a két szárnyam, mintha fehér tollakból rakták volna össze, de csillogott és ragyogott.
És  a  napfénytől  elmúlt  a  kábultságom. Olyan  erősnek  és  könnyűnek  éreztem magamat, mint a pehely.
Fölrepültem. Micsoda  boldog  érzés  lebegni  a  levegőben!  Próbáltam  fel  és  alá szállni, ide-oda lebegni-lengeni; próbáltam bukfencet hányni. Minden könnyen sikerült. Ha el  is hagytam magamat, hogy  leessek, oly  lassan estem, hogy nem üthettem meg magamat.
No, most el a virágországba!! Szedjünk mézet! Kábuljunk el a virágok illatától!
Egy gyönyörű vadrózsabokor piroslott felém. Arra lebegtem és leszálltam a legszebbikre: kinyújtottam a nyelvemet, hogy szedjek a virágporból.
Ekkor a  testvéremet, Palit pillantottam meg a kertben. Dudát csinált  tökből, és az új szalmakalap volt a fején.
– No Pali, most  láss  csudát!  – mondtam,  nevetve,  s  fölröppentem;  repültem, egyenesen hozzá.
Háromszor is körülröpültem, míg észrevett. Meg akartam csókolni. Ő azonban ahelyett, hogy örült volna nekem, így kiáltott fel:
– Haj, micsoda szép fehér lepke ez! Fogjuk meg, gyerekek!
Azzal lekapta a kalapját.
Ennek fele se tréfa, gondoltam magamban, s odébb röpültem.
De a gyerekek nem akartak rólam  lemondani. Utánam rohantak és űztek, kergettek.
Én eleinte csak könnyen cicáztam velük, de csakhamar észrevettem, hogy nem látok olyan jól, mint emberkoromban.
Palinak a kalapja egyszer el is csapott és én ijedten vergődtem alatta. De az volt a szerencsém, hogy a kalap az én testemhez képest akkora volt, mint amekkora az ember testéhez képest a templom. Amint Pali alája nyúlt a kalapnak, én a résen kiszálltam és a magasba repültem.
Ezen a napon betegen ültem a bokrok között. Palinak az ütésétől sajgott az oldalam.
Hát nappal nem jó járni – ez már bizonyos. Megvártam, míg a Nap leszáll, és a városi kertek felé indultam. A városi kertek tele vannak jó szagú virággal és én szeretem az illatot. Ahol illat van, ott édesség is van. És én szeretem az édességet.
Egy kertből édes rezedaillat szállt felém. De a kert lehetett még emberi számítás szerint  két  kilométernyire.  Csodálkoztam,  hogy  az  illatot  ilyen  messziről  megérzem. Emberi orral ez képtelenség lett volna.
A kert közepén emberi hajlék. Sokan ültek künn, s valami világosság ingerelte a kíváncsiságomat.
Mi  lehet  ez,  Nap-e  vagy  Hold? Ó,  ha  én  fényben  fürödhetnék,  ilyen  tündéri szép fényben!
Elfelejtettem minden virágot és illatot, s egyenesen a világosságnak rohantam.
A világosság üvegburokkal volt körülvéve, de biz én lepkeésszel nem tudtam, mi az üveg. Át akartam rajta törni, hogy a fénybe jussak.
– Nézzétek! – szól ekkor az egyik ember –, micsoda szép  fehér szárnyú  lepke. Az almafákon élő zöld hernyó lepkéje ez.
És hozzám kapkodott.
El kellett volna menekülnöm. Ki kellett volna rohannom a sötétségbe. De én dühös voltam, hogy nem bírom az üveget áttörni, és azt gondoltam, hogy az ember nem bír megfogni, mikor röpdösök.    De megfogott.
Ujjainak nyomása alatt azt hittem, elájulok.
– Nézzétek – mondotta –, micsoda gyönyörű teremtés.
És ide-oda mutogatott.
Azután bevitt egy szobába és öldöklő folyadékot öntött a fejemre.
A folyadék méreg volt.
A fejem zúgott. Fuldokoltam. A méreg gőze égető láng gyanánt járta át a tüdőmet, s én a szörnyű kínban elájultam.
De nem haltam meg. A friss levegő újra életre keltett. El akartam repülni, de a kiállott  gyötrelmektől olyan bágyadt voltam, hogy nem bírtam mozdulni, s a méreg bűze és tüze annyira átjárt még, hogy a lábam reszketett.
Az ember, akihez kerültem,  tudós volt. A szobában  több mint száz holt  lepkét láttam. Egy üvegszekrénybe voltak feltűzdelve, s mindegyik alatt cédula. A cédulán a lepke neve, s hogy mikor fogták. Az ember sárga deszkát vett elő, s papírossal arra ragasztotta a szárnyamat.
– Látjátok – mondotta a gyermekeinek –, ez arra való, hogy a lepke szárnya kifeszüljön. Most adjátok ide a gombostűt.
Összeszedtem  minden  erőmet,  hogy  kiszabaduljak  a  ragaszték  alól,  de  már lehetetlen volt. Az ember gombostűt vett a kezébe és keresztülszúrt vele, mintha egy embert vasrúddal szúrnának keresztül.
De kegyetlenek is az emberek! De jó is, hogy – fölébredtem!

(1903)