A vén Farkas, amint a Kölykét, neveli
az ős szakmát tanítva éppen,
az erdőszélre küldi sétaképpen,
s meghagyja néki, hogy bizton derítse ki,
hogyan próbáljanak szerencsét,
hogy bűnbe esve bár,
a más kárára már
ebédjüket is megkeressék!
A Farkaskölyök elszalad,
s megtérve szól: „Jövök, hogy hívjalak,
Máris találtam egy holtbiztos jó ebédet!
A domb alatt
juhok legelnek, jó nagyok s kövérek;
bármelyiket csak elkapod,
s fel is falod;
nagyon nagy nyáj, számát se tudhatod.” –
„No várj – szólt Farkasunk, megkérdve még fiától:
– Láttad, milyen a pásztor?” –
Bár azt tartják sokan,
derék ember, jó híre van,
nyáját mindenfelől megnéztem gondosan,
és láttam: a kutyák egy csöppet sem serények,
szelídek, s mindig csak henyélnek.” –
„Ez nékem nem elég –
ekképp szól Farkasunk –, így kedvem csöpp se támad:
Ha egy pásztor jó és derék,
az rossz kutyát aligha tart magának,
s akkor nyakunkon is a baj!
Gyerünk, egy másikat mutatnék meg hamar,
ott biztonságosabbak a fogások:
mert bár a nyáj körül seregnyi eb tolong,
a pásztor nagy bolond,
s hol a pásztor bolond, ott az ebek se mások.”