Egy szőcsről mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán. Egyszer mégis úgy esett, hogy a puliszkából megmaradt egy morzsa az asztalon, s hát annyi légy gyűlt rá, hogy ezek bizony egy egész puliszkát is fölfaltak volna.
Megharagszik a szőcs, hogy még a légy is őt koldusítja, s úgy lecsap a tenyerével, hogy egyszerre húsz légy maradt halva.
„Ejnye! – gondolja a szőcs -, hát csakugyan olyan erős ember volnék én?! Na, ezt igazán nem hittem volna. Hiszen akkor vivát, Keresztúr! Menjünk, próbáljunk szerencsét!”
Mindjárt faragott egy táblát, s nagy, öreg betűkkel ráíratta:
HÚSZAT EGY CSAPÁSRA!
Nyakába akasztotta a táblát, s csakugyan elindult világgá. Eleget sírtak-ríttak a gyermekei, hogy maradjon, ne menjen, mi lesz belőlük nála nélkül; a felesége sem különben, de a szőcs olyan erősen el volt tökélve, hogy kötéllel sem lehetett volna otthon tartani. Erősen bízott, hogy a nagy vitézségével majd csak boldogul valahol a föld kerekségén.
Elindult hát, ment, mendegélt, s útközben egy rengeteg erdőbe ért. Nagyon elfáradt, leheveredett egy kút mellé. Amint ott heverészne, odajön az ördög egy rettentő nagy bivalybőrrel, hogy vizet merjen abba. Meglátja a szőcsöt, s a nyakában a táblát azzal az írással.
„Hm – gondolja magában -, ez ugyan erős ember lehet! Éppen jó volna nekem szolgának!” Mindjárt köszönti is, mégpedig illendőképpen:
– Adjon isten, földi!
– Adj’ isten! – fogadta a szőcs nagy kurtán.
– Hát csakugyan olyan erős ember volna kend, hogy „húszat egy csapásra”? Mi?
– Ühüm – dünnyögte a szőcs.
– Nem szegődnék be hozzám szolgának?
– Már hogyne, ha jó bért fizet!
Megalkudtak hirtelen. A szőcs három esztendeig szolgál az ördögnél, fát, vizet hord, egyebet semmit sem csinál, s mikor az ideje kitelik, kap egy zsák aranyat.
A vitéz szőcs kezet csapott, azt mondta:
– Itt a kezem, nem disznóláb, ördög atyámfia, eb, aki megmásolja.
Azzal elmentek haza az ördöghöz, kinek éppen annyi gyermeke volt, mint a szőcsnek, talán még több vagy kettővel.
Ahogy hazaértek, az ördögfiúk egy cseppig megitták a vizet, s a szőcsnek kezébe teregették a bivalybőrt, hogy hozzon vizet a kútról.
Haj, szegény feje! Töprenkedett, tűnődött, hogy már most ő mit csináljon? Még az üres bivalybőrt valamiképpen csak el tudta cipelni a kúthoz, de vízzel tele! Meg sem tudná billenteni. Amíg így tűnődött, az ördögök megunták várni, s egyet utána küldöttek. Megijedt a szegény szőcs, hogy mármost mi lesz vele. Nagy ijedtségében, hogy valamit csináljon, egy fával elkezdett ásni a kút körül. Kérdi az ördög, mikor odaért:
– Hát te mit csinálsz, vitéz szőcs?
– Én bizony – felelt a szőcs – azt gondoltam, hogy minek járjak ki vízért mindennap, egyszerre hazaviszem az egész kutat.
– Jaj, azt ne tedd – rimánkodott az ördög -, mert vak az anyám, s még belé találna esni, inkább én hordok vizet helyetted!
– Hát hiszen úgy jól van – mondá a szőcs, s jó szívvel beleegyezett, hogy az ördög vigyen haza vizet.
Másnap fáért küldötték a szőcsöt, de egyszerre három ölet kellett volna hogy hozzon. Úgy bizony, de mikor elég volt abból neki három hasáb is! Törte a fejét, mit csináljon. De csak hiába törte, nem került ki abból okosság. Unalmában azt a rengeteg sok öl fát, ami csak levágva volt az erdőben, darabonként kezdette összekötözni. Az ördögök nem győzték várni, s megint egyet utána küldöttek. Ez éppen akkor ért oda, mikor a szőcs kötözgette a fákat.
– Hát te mit csinálsz? – kérdi az ördög.
– Mit-e?! Csak nem járok ki mindennap az erdőtökbe! Egyszerre hazaviszem mind, ami van.
Ezt olyan nagy haraggal mondta, hogy a szegény ördög csak úgy meghőkölt a nagy ijedtségtől. Rimánkodott, hogy az istenért, meg ne tegye azt, mert ha most hazaviszi, ami fa van, mind elégetnék, s a télre egy szál sem maradna. Ő inkább hazahordja apránként.
Eközben az ördög belekapaszkodott egy nagy bükkfának a hegyébe, s húzta lefelé, hogy majd így kötözi tövéhez a fát. Amint húzza, elkiáltja magát:
– Jaj, jaj! Jere hamar, vitéz szőcs, fogd meg ezt az ágat, mert a nadrágom szíja elszakadt!
De már ezt nem tagadhatta meg a szőcs, megfogta a fa hegyét. Hanem abban a pillanatban, ahogy az ördög eleresztette, a fa hegye visszacsapódott, s úgy eldobta a szőcsöt, hogy az erdőnek éppen a túlsó szélén esett le, egy bokor mellé. A bokorból kiugrik egy nyúl, megfutamodik, a szőcs utána, s hogy, hogy nem, éppen az ördög felé futott a nyúl. A vitéz szőcs úgy tett, mintha erősen mérgelődnék, s szidta a nyulat, mint a bokrot.
– Hitvány állatja! Az egész erdőt keresztülugrottam érte, s mégsem tudám elfogni. Nézzen oda az ember! – S vége-hossza nem volt a zúgolódásnak.
Otthon az ördögök összesúgtak-búgtak, s elhatározták, hogy még csak egy próbára teszik a vitéz szőcsöt, s ha akkor is kifog rajtok, kifizetik az egész bérét, s hazaküldik. Másnap a legerősebb ördöggel kiküldötték a mezőre, hogy tegyék próbára az erejét. Az ördög egy ostort s egy buzogányt vitt magával. Mikor a mezőre érnek, azt mondja az ördög:
– No, te vitéz szőcs, mutasd meg, hogy milyen erős vagy! Hadd lám, tudsz-e akkorát rittyenteni azzal az ostorral, mint én?
– Jobb lesz, ha nem is adod a kezembe – mondotta a szőcs -, mert az Isten Istenem ne legyen, ha akkorát nem rittyentek, hogy a szemed ki nem fordul attól!
– Hát forduljon! – kötekedett az ördög.
– Csak rittyents előbb te! – biztatá a szőcs. Az ördög erre kezébe vette az ostort, s akkorát rittyentett, hogy a vitéz szőcs ijedtében keresztülesett a fején.
Alig tudott feltápászkodni, hanem azért azt mondta:
– No, ez ugyan nem volt valami erős rittyentés, ördög koma. Hanem most már takard el a szemedet, ha azt nem akarod, hogy kiforduljon!
Az ördög meggondolta, hogy annak bizony fele sem tréfa, s befogta a szemét. A vitéz szőcsnek sem kellett több, hirtelen fölkapta a buzogányt, s úgy fejbe teremtette az ördögöt, hogy tíz kád vizet öntöttek rá, míg föleszmélkedett.
– No – mondá a szőcs, mikor nagy nehezen talpra állította az ördögöt -, ki tud nagyobbat rittyenteni, ördög koma? He?!
– Te, te – nyöszörgött az ördög keservesen. – Most csak menjünk haza!
Még csak most kerekedett igazi nagy ijedtség az ördög famíliájában, mikor meghallották a vitéz szőcs legújabb cselekedetét. Mindjárt teletöltöttek egy zsákot arannyal, s odaadták, hogy vigye haza, hogy többet a színét se lássák.
– De már azt nem teszem! – pattogott a vitéz szőcs. – Ha azt akarjátok, hogy itt hagyjalak, hozzátok el a béremet is, különben itt maradok, míg a három esztendő ki nem telik.
De hiszen ettől jobban féltek, mint a tömjénfüsttől. Inkább hazavitték a zsák aranyat, csak ott ne maradjon. A vitéz szőcs előrement, s hamarább hazaért, mint az ördög, ki az aranyat vitte utána. Hirtelen kiküldötte a feleségét a csűrbe, hogy a ketrecből töltsön meg egy zsákot polyvával, s éppen akkor jöjjön be vele, mikor az ördög is megérkezik. Akkor aztán dobja fel a zsákot a padlásra, s mondja: „Nézze, édes uram, tiszta színarannyal van tele; addig szolgáltam, míg kend odajárt.”
Az asszony csakugyan úgy tett, ahogy az ura mondta. Mikor az ördög látta, hogy ennek az embernek még a felesége is olyan erős, hogy egy zsák aranyat csak fellódít a padlásra, ijedtében ő is fellódította, s azzal úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna ki. Vissza sem mert nézni, míg az erdőig nem ért. Itt találkozik egy farkassal, s ez kérdi tőle:
– Hova futsz olyan lelkedből, ördög koma?
– Jaj, jaj, ne is kérdezd, farkas koma! Vagy tán nem hallottad hírét a vitéz szőcsnek?
Aztán elbeszélte, hogy mi minden vitéz dolgokat nem cselekedett az az ember.
Nagyot kacagott a farkas, hogy az erdő zengett, zúgott belé. Mikor aztán magához tért a kacagástól, felbiztatta az ördögöt, hogy menjenek vissza a szőcshöz, vegyék el tőle az aranyat, hiszen az egy gyönge, tepelák* ember.
Az ördög hitte is, nem is a farkas beszédjét, de mégiscsak ráállott, mert szerette volna visszakapni a zsák aranyat. Hanem csak olyanformán ment vissza, ha egy jármot csináltatnak, s abba mind a ketten belefogódznak, mert attól félt, hogy a farkas cserbenhagyja, ha majd szorul a kapca.
A farkas nem bánta, teljék kedve az ördögnek. Jármot csináltak, belefogództak, s úgy mentek a szőcs udvarába. Ott éppen javában játszottak a szőcs fiai, s mikor észrevették, hogy az ördög járomba fogódzva jön a farkassal, azt hitték, hogy a farkast is nekik hozza, elkezdettek hát kiabálni:
– Né, né! Az apám farkast is szolgált!
Egy másik gyermek meg azt kiáltja:
– Az ördögöt se eresszük el, az ördögöt se eresszük el!
Haj! megijed az ördög szörnyűségesen, s – aló neki, vesd el magad! – megfutamodott jármostul, farkasostul együtt. Eleget bátorította a farkas: „Ne fuss, te bolond ördög! Ne félj, te bolond ördög!” Nem hallott az semmit, futott, ahogy csak győzte. Addig futott, míg a farkas feje egy fa ikrébe felakadt, a járom pálcája eltörött, s ő szaladott tovább. Talán még ma is szalad.

A vitéz szőcs megszabadult szépen ördögtől, farkastól, s még ma is boldogan él egész háza népével a temérdek sok aranyból.