Erdész hosszabb időre elutazott, s munkáját Ideiglenes Megbízott vette át. Örökkön nyüzsgött, tüsténkedett, hangoskodásával felverte az erdő eddigi csendjét.
– Állj be a sorba! Ne különbözz! – adta ki az ukázt naponként.
A megszeppent hatalmas fák hiányolták eddigi gazdájukat, de mindent megtettek, hogy engedelmeskedjenek az újnak.
Fenyő beleszületett egy sorba, próbált megfelelni ennek a frissen keletkezett parancssorozatnak. Mivel csak szomszédjait látta, fogalma sem lehetett róla, hogy különbözik s mennyire különbözik tőlük. Sokszor körülnézett, de véletlenül sem talált egyforma két fát környezetében. Tölgy terebélyével, Nyár nyalka karcsúságával, Akác aprócska fürtjeivel, a gyümölcsfák rakományuk gazdagságával – mind-mind különböztek. Még két almafa sem látszott egyformának.
– Ne illatozz! – harsogott a hársra tavasszal a törvény. – Miért van szükség virágra egyáltalán? Mit kezdjek én ilyen sokféle virággal? Én az egység híve vagyok! Vagy ne legyen virág, vagy megegyezünk, milyen az egységes virág, s jaj annak, aki attól eltér!