Nem is gondolnánk, milyen sok kis élőlény lapul a föld felszíne alatt, akik nem csak a mindennapjaikat töltik ott, de az a „munkahelyük” is.
Rövid kis életük során „kertészkednek”, művelik, szemcséssé morzsolgatják a földdarabkákat, így teszik jól termővé, gazdagabbá a talajt.
És hogy kik ők? Kik végzik ezt az értékes munkát?
Hát például a „galacsinhajtó” meg a „pattogóbogár”, de ilyen a mulatságos nevű „nagy nyárlevelész”, és nem hagyhatjuk ki a hasznos földművelők sorából a csigákat, algákat és a gombákat sem.
Az „ászkarák”, az „ugróvillás” és az „atka” szintén jó avarbontók.
Ők valóságos hulladékhasznosító specialisták: a növényeket és az állatok ürülékét, illetve tetemét úgy bontják le, hogy a bennük lévő tápanyagokat a növények ismét hasznosítani tudják.
Mivel a felsoroltak mindnyájan nagy földművelők voltak, egyben büszkék és hiúk a maguk mesterségére, el akarták dönteni, mégis, ki a leghozzáértőbb közülük?!
Versengeni kezdtek.
Bírónak Természet apót kérték fel, döntse el ő, melyikük érdemli ki „A legjobb kertész” megtisztelő címet, ki a legméltóbb rá.
Természet apó az erdő közepén lévő tisztásra hívta össze a versengőket. Amikor már mindnyájan ott voltak, apó végigfuttatta szemét a kis csoportosuláson.
– Büszkék lehettek magatokra, mert elismerem, mindnyájan kiváló és értékes munkát végeztek. – De nem gondoljátok, hogy hiányzik közületek még valaki?
Az állatok hirtelen nem tudták, mire gondol. Akkor azonban a galacsinhajtó – aki amúgy a leginkább fogékony volt a szeretetre és az együttérzésre -, megszólalt.
– Nem is értem, hogy feledkezhettünk meg Gerzsonról, a fiatal földigilisztáról?! Hiszen ő ugyanazt a munkát végzi, mint mi.
És a galacsinhajtó bebizonyította, hogy nem csak együttérző, de igazságos és okos is. Megfordult, és már ment is Gerzsonért.
Együtt tértek vissza. A szégyenlős kis giliszta a tisztás szélén, egy levél alá húzódott. Onnan hallgatta, mit mond róla a galacsinhajtó. Ha tudott volna, bizonyára elpirul, mert annyi jót hallott magáról, amire ő nem is gondolt.
A galacsinhajtó részletesen elmesélte, mit lehet tudni Gerzsonról.
-Hát elsősorban azt, hogy gyűrűsféreg, és nagy talajevő. Szó szerint átrágja magát a földön, és a benne lévő elhalt, parányi növényi részeket megemészti. – Ha pedig nincs a talajban elég korhadó növényi anyag, friss növényi részeket húz be a járataiba. – Az ürüléke rendkívül jó trágya. – Földbe fúrt járatai nyomán lazább lesz a talaj – így a levegő és a víz könnyebben átjárja -, a folyamatos ásás következtében pedig termékenyebbé válik. – A soha el nem fáradó Gerzson nem csak napközben végzi a talajban hasznos munkáját, de éjjel, a föld felszínén, a lehullott leveleket fogyasztja. – Mit is mondhatnék még róla? – töprengett el ekkor a galacsinhajtó.
Természet apó segítette ki:
-Talán annyival kiegészíthetném, hogy a giliszták a szárazság elől a mélyebb talajrétegekbe ássák be magukat, ha viszont esni kezd az eső, a talajba szivárgó víz elől a föld felszínére húzódnak. – A nagy meleget sem szeretik, de ha erősen lehűl a levegő, attól a mozgékonyságuk szinte nullára csökken. – Amit én tettem hozzá, azt is érdemes tudnia annak, aki alaposan meg akarja ismerni Gerzsont, de a lényeget a galacsinhajtó mondta el. – Lássuk be, minden versengő munkája hasznos és fontos, de – szerintem -,  „A legjobb kertész” címet mégis a szorgos Gerzson érdemli ki.
Furcsa módon, a többiek nem berzenkedtek. Senki nem volt elégedetlen, hiszen Természet apó mindegyikük munkáját egyformán elismerte, értékesnek tartotta. A címet meg hadd kapja meg Gerzson.
És akkor a megtiszteltetéstől, meg hogy ilyen sokra tartják az ő kis lényét, és az általa végzett munkát, úgy tűnt, mintha Gerzson tényleg elpirult volna…