Kincső egyik nap éppen a nagymamájánál vendégeskedett, amikor a felnőttek beszélgetéséből megütötte a fülét valami, amit nem értett.
– Nagyikám, mi az az Összetartozás Napja? – fordult cserfesen a nagymamájához.
– Hogy magyarázzam el neked? Tudod mit? Mondok neked egy mesét, hogy jobban megértsd.
Egyszer volt, hol nem volt, az Öregtölgyerdő szívében, ahol a levelek susogása úgy mesél, mint a nagymamák az unokáiknak, egy magas tölgyfa odvában élt egy vidám mókuscsalád. A legidősebb testvér, Bojtosfül, vigyázott a húgára, Csillagszemre és kisöccsére, az ugribugri Kipamacsra.
Egy szép reggelen, amikor a nap sugarai aranyszínűre festették az erdőt, Mókusmama hangja hallatszódott az odúból. „Ébresztő, kicsinyeim! Ma van az Összetartozás Napja! Készítsük el az ajándékainkat!”
– Az meg micsoda? – ásított Bojtosfül félálomban, és kidugta orrát a takaró alól.
– Az a nap, amikor mi, mókusok összegyűlünk, és megünnepeljük, hogy a mókusok nagy családhoz tartozunk.
– Az erdőszéli barna mókusok is? Meg a patakon túli vörösök, meg a hegyen lakó fenyőmókusok is? – záporoztak a mókusgyerekek kérdései.
– Bizony, azok is, de most már lássunk hozzá a teendőkhöz! – válaszolta türelmesen a mamájuk. Munka közben magyarázni kezdett: Tudjátok, az Összetartozás Napja emlékeztet minket arra az időkre, amikor régen még minden mókus együtt élt az Öregtölgyerdő közepén álló, ezeréves fa ágai közt. De jött egy nagy vihar, kidöntötte a fát, árvíz öntötte el a tájat, a mókusok pedig százfelé széledtek a világban. Ma újra összejövünk, hogy emlékezzünk erre a napra, és érezzük az összetartozás örömét!
Csillagszem piros bogyókból láncot fűzött – a fülére is rakott egy párat fülbevalónak. Bojtosfül tölgylevélből és ágból zászlót készített. Kispamacs a sütemény töltelékét keverte, és hogy titokban belekóstolt, elárulta a habcsók az orra hegyén. Amikor elkészültek, fogták az ajándékaikat, és elindultak a nagy tisztásra. Délre már ott volt mindenki – a magas tölgyek mókusai, a gesztenyeliget lakói, de még a folyón túl élő mókusok is eljöttek.
A tisztás közepén fekvő, kidőlt fatörzsre felállt a legöregebb mókus, Földimogyoró bácsi, és ünnepi beszédet mondott. Elmesélte a mókusok szétszóródásának történetét, a vihart, meg az árvizet, meg a szétszóródást, de a végén hozzátette: „Nem számít, melyik táján lakunk a világnak, az a fontos, hogy egy vérből valók vagyunk. Ez az összetartozás lényege!”
A mókusok hatalmas éljenzésben törtek ki. Köré sereglettek, és mindenki lerakta az ajándékát: volt, aki egy szép levelet hozott a fájáról, más formás fenyőtobozt, vagy fűzfaágat. Bojtosfül is lerakta a tölgylevél zászlót, Csillagszem a gyöngyfüzérét, Kispamacs a mogyorós sütiket. Az összegyűlt ajándékokból egy nagy szív alakú képet állítottak össze. Ez az Erdő szíve, az összetartozásunk a jelképe – mondták meghatódva.
Ezután Törökmogyoró bácsi mindenkinek kiosztott egy makkot. – Ezt ültessétek el, és neveljetek belőle fát. A gyökerei messzire nyúlnak majd, így, ha nem is lehetünk minden nap együtt, mindig érzeni fogjuk, hogy összetartozunk.
Az ünneplők mancsot fogva körbeálltak, és elénekelték a mókusok dalát.
– Holnap is eljövünk? – kérdezte Bojtosfül.
– Ha holnap nem is, de egy év múlva megint – válaszolta mókus mama.
– De a szívünkben mind együtt vagyunk! – vigasztalta testvérét Csillagszem.
És attól a naptól kezdve még Kispamacs is tudta: bárhol is él egy mókus, bármilyen ágon hintázik, a mókusok nagy családjához tartozik.
– Eddig tartott a mese kisunokám – mosolygott a nagymama Kincsőre.
– Nagyon szép mese volt. – felelte Kincső. – Az embereknek is van ilyen ünnepük?
– Van bizony! Összetartozás Napjának hívják. Ha elkészültél, már megyünk is!