Versek a búzáról, malomról, pékről és kenyérről
Konyhajelmezt öltött
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény kopogása,
de – pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
„Milyen a pogácsa?” –
„Tyű – mondom – remek!”
Kati csakúgy hízott,
kiszaladt: „Nahát,
ízlik a pogácsám!” –
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi kis pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem;
jó lesz eltüntetni –
hova is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odadobtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki;
kell, hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e – kérdi
kétkedve anyu,
nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanu.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
„Egy baj volt: kevés volt!” –
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kis kutya;
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
– kutyának se kell.
Van nékem egy kis pogácsám,
őrizgetem, rejtem.
Amikor sütötte anyám,
óvodába mentem.
Kétfillérest rakott bele,
lyukas volt és rozsdás.
Véled legyen a szerencse! –
ígyen szól a mondás.
Áldás volt a pogácsában,
benne maradt máig.
Köszönetet mondok érte,
szálljon el anyámig!
(Forrás: Nagy Bandó András: Szappanbuborékok, 2007)
Mondd el nekem nagyanyó,
hogy készül a kiscipó?
Elvetették a búzát,
Nap cirógatta,
Eső öntözgette,
Szél fújdogálta,
jött egy csapat ember,
s mind learatta.
Molnár megőrölte,
lisztté porította,
be is csomagolta,
a boltban eladta.
A lisztet megvettem,
meg is szitálgattam,
meg is kovászoltam,
megsóztam, vizeztem,
összekevergettem.
Most aztán
gyúrom, gyötröm, dagasztom,
nincsen semmi panaszom.
Megkelesztem, pihentetem,
kemencébe beleteszem.
Sütögetem, nézegetem,
idejében ki is veszem.
Keresztet is rajzolok
a fényes aljára,
így teszem a kisunokám
kicsi asztalára.
Jó étvágyat!
áldott, ha trágyát szór,
áldott, ha földet szánt,
áldott, ha gazt irt, permetez,
ha gépeit
az életért vezényli éj-nap
hét határt;
áldott a kéz,
kötélt ha hurkol harmaton,
s ha szór szét rend közt
hajnalon és vak napon,
áldott, ha rendet vág,
ha markot ver, ha köt,
kévét keresztel, rak kocsit,
majd asztagot,
áldott, ha csépel, s lesz mag,
szalma, pelyva és törek,
áldott, ha gépeivel – magát kimélve –
megrövidíti ugyanezt;
áldott, ha lisztet őröl,
korpát és darát,
kovászol és dagaszt,
keleszt, szakajt, formáz,
kenyér, pogácsa, lángos, kifli, kiscipó,
kuglóf, fánk, béles, rétes, torta – mind de jó!,
áldott a kéz, ha a lángot vezényli, hogy
finomra süljön, s kézbe foghatod;
legyen, ki szeg,
legyen, ki szel,
s mindig legyen mit osztani...
legyen kenyér,
legyen elég kenyér,
legyen mindig elég kenyér,
jusson mindenkinek mindig elég kenyér,
áldott, ki szeg,
áldott, ki szel,
áldott, ki ad
(ha tettet szemrehányás nem kisér),
áldott, ki kér
s ki elfogad,
s nem fintorogva válogat, és nem fecsérl,
áldott, mi úgy lesz részünk, mint a vér,
áldott kenyér,
mely ezredekre értünk lett a kincs,
kenyér, kenyér,
legyen fekete, barna vagy fehér,
halál, ha nincs,
s csak akkor döbbenünk rá, mennyit ér,
s áldott a száj, ha megköszönni kész
morzsáit is...
A szerző megjegyzése:
A kenyér megszegése a családfő tiszte /volt/, a kenyér szelése a háziasszonyé, az anyáé...
hosszúra nyúlt árnya
kísértetet játszott
a folyosó
falán.
Minden nap oly izgatottan vártam,
az üveg mögött lábujjhegyen
kukucskáltam.
Tudta jól, hogy nézem
az ablakot,
elébe szaladok ,
hogy majdnem hasra esem,
várakozva lesem mit rejt hátizsákja,
s felteszem a kérdést -Van-e „madárlátta”? -
Barna, száraz, picike „katona”.
Ez volt nekem akkor
a királyi lakoma.
Egy falatnyi madárlátta kenyér,
mit a kérges tenyér
nyújtott felém.
-Gyere kicsim,
egyél!-




