Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten.  Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél.  Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek.  Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő.  Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
    Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
     – Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot.  Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek.  Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények.  Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal.  Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
    Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
    – A pünkösdi rózsa hervadt már  a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem.  Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök.  Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek.  És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot.  A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
    A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni.  Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát.  Barackot és szőlőt... És hogy baj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tenderig kísérte...
    Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei.  Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet.  Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
    Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.

< Előző

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Az idő múlása (évszakok, hónapok)