Üdvözöllek Óperenciában

Őszi tücsök hegedül,
cirr, cirr,
száll a réten át.
Őszi tücsök egyedül
hegedül,
keresne meleg szobát.

Hűvösek a reggelek,
cirr, cirr...
deret szór az ég.
Vadlúd, gólya elmentek,
nem szól a kelep
rég.

Volt egyszer egy eleven, mindenre kíváncsi kis manó. Ő volt a legeslegkisebb kis manó a manócsaládban. Szülei és testvérei nagy szeretettel és törődéssel vették körül. Otthonuk, a szép Manóvölgy, telis-teli volt virágokkal. A kis patak fölött mind megannyi híd ívelt át, körös-körül pedig tarka pillangók és szivárványszárnyú szitakötők repdestek.
    Nőtt-növekedett Kismanó, s mikor elég nagy lett, mint minden rendes manógyereket, őt is beíratták a manóiskolába. Szülei lázasan készülődtek. Megvettek mindent, ami a tudományhoz kellett: húsz darab bükkmakkot a számoláshoz, két fácántollat az íráshoz, öt lapulevelet, hogy legyen mibe írni, háncsból font tarisznyát, s még ki tudja, mi mindent… A  leendő kisdiákot kiokosították, hogyan kell illedelmesen viselkedni, és bátorították, hogy egyáltalán nem kell félni.
    Kismanó csak kacagott szülei buzgóságán. Vidáman kergette a pillangókat, gyűjtögette a szép kavicsokat továbbra is.
    – Messze van még az aranyszínű ősz, jó anyám! Ráér még az okítás, jó apám!
    Elérkezett a ragyogó nyár vége.

Meseország ez az erdő!
Levélhulló, porkergető.
Játszik a szél,
csupa sárga, piros, bordó
játszótársa.
Úgy szereti, megöleli,
öleléssel táncba viszi.
Perdíti és megforgatja,
avartársaira rakja.
Aztán újabb dalra
zendít,
hírül viszi, hírül hordja,
ez a nóta, búcsúnóta.
Meseország ez az erdő,
s mire véget ér a nóta,
felkészül a hideg télre,
a kicsi sün, őz és róka.

 

Halihó! Halihó!
Iskolába menni jó!
Táskámban már minden benn:
összes könyvem, füzetem,
korong, gyurma, hurkapálca,
színes, radír, toll, ceruza
kréta, ecset, vonalzó –
sok kincsem van, csuda jó!

Tavasszal az óvodában
daduskámtól elbúcsúztam.
Dehogy vártam szeptemberre!
Mégis eljött ma reggelre.
Szívesebben labdáznék még,
bújócskáznék, kirándulnék.