Versek a színekről
Kék az ég és kék a zöld,
kék a fa és kék a föld…
Kék a madár, kék a tó,
kéken kék a kék folyó.
Kék a ház és kék a lány,
kék a hegy és kék az árny…
Kék a Nap és kék a folt,
kéken kéklik fenn a Hold.
Hegyre ült fel most a kék,
majdnem olyan, mint az ég.
Levelekbe szállt a zöld,
telehinti a mezőt;
piros, kék, meg sárga:
mezők virágára.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
Színes festék, tarka tinta
képet fest a rajzpapírra.
Szorgalmas, kis gyerekkezek
pingálják a festményeket:
Kék tinta van az irkámba’,
rózsaszín a babám lába.
Sötétbarna a fák törzse,
piros masnit hord az Örzse.
Sötétbarna, mahagóni,
paripán jó lovagolni.
Cukor, liszt vagy só az égen?
Bárányfelhők hófehérben.
Felhő sincsen, ragyog az ég,
óceánszín, tolul a kék.
Ózon kell az öreg Földnek:
pompáznak az örökzöldek.
Tulipánfa lila lepel,
szirmát bontja, úgy ünnepel.
Kék, kék, kék.
Kék az ég.
Babám szeme s a nefelejcs
az is kék.
Zöld, zöld, zöld.
Zöld a fű, a falevél.
Zöld a fürge
kicsi gyík,
kezed közül kisiklik.
kék, a piros meg a sárga,
rengeteg szín jó barátja.
Amúgy meg mind kedves rokon,
pöffeszkednek rajzlapokon.
Elnyújtózik, s szól a sárga:
„fogócskázzunk valahára!”
Unatkozik, az a baja,
ő is csak egy apró paca.
