Dér Janó, a jégmanó,
a jéghegy tetején lakott,
jégvárában minden jég volt,
vagy ha nem, hát megfagyott.
Jégből volt a ruhásszekrény,
jég a szőnyeg, jég a polc,
jég az asztal és a szék is,
jég a könyv is, mind a nyolc.
Jégágyának jég a lába,
jégpehely a paplan rajta,
jégkocka a párnácskája,
fején jég a hálósipka.
Jégkása az eledele,
jégcsapból az itala,
mégsem fájdult meg a torka,
bár hideg volt, mint ő maga.
Jég a feje, jég a teste,
jég a keze, lába,
jégből volt a szíve is,
nem is volt barátja.
Hangulata is jeges volt,
nem szeretett senkit,
mérgelődött, morgolódott
napkeltétől estig.
Egyszer aztán jött a tavasz
tündérlány képében,
meglátta a jégmanó,
s megdermedt mentében.
Ilyen szépet addig ő
még sohasem látott,
pedig igen jól ismerte
a nagy jégvilágot.
Melegség öntötte el
egész szívét, lelkét,
a forróláz is kirázta
szegény fagyos testét.
A hirtelen fellángolás
nem vezetett jóra,
Dér Janóból nem maradt más,
csak egy szív alakú tócsa.
| < Előző | Következő > |
|---|
