A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.

Fészket rak a jó idő,
gólyanép is haza jő.

Itt totyog a patakpart,
a sok vadlúd vele tart.

A Nap szeme ide lát,
kedvet nyílik a világ.

Hóvirágom tavaszol,
szívem zenét zakatol.

A park csupa szerelem,
benne magam keresem.

Kelep-kelep, kéményünkön
kelepel a gólya.
Éhes már a fészekben a
négy gólyafióka.

Kelep-kelep gólyaszülők
vigyázzák a fészket,
etetik a fiókákat,
sorra mind a négyet.

Gyere, kicsi lepke,
szállj le az ágra,
ragyogj föl, csillag,
világíts az ágra,
hullj, eső cseppje,
lágyan az ágra –
hadd dajkáljon száz kis bimbót
hajnal hasadtára.

Erdőn,
    tar erdőn,
ibolya nyílik
    kékellőn.

    Hegy, völgy,
    domboldal,
éled édes illattal.

Ébredj, új tavasz,
jégtörő, sugaras,
gallyat gombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító.

Szoknyát varrat a bodza,
így készül a tavaszra,
    csipkés szélűt
    és puhát,
éppolyat, mint nagyanyja –
mert ha nem varratna,
hát csupasz maradna.

Sárga ruha, szürke mellény,
farka tollán csillan a fény.
Szálldos, röppen ágról ágra,
felesége hazavárja,
hogy a villás ág hegyére
fészek legyen már estére!
Építgetik, kötögetik,
és szálanként fel is teszik:
puha tollal bélelgetik.

Hajlítom kezem, ujjaim,
gömböt formálok csendesen.
Pitypangra pillantok kedvesen.
Játékát utánzom szelíden:
ujjaim nyitom:
el nem szállnak…
Pitypangra fújok: szél vagyok:
repülnek ernyős csillagok.

…és a pihés ernyők alatt…
rejtőzik az aprócska mag.