Szorgoskodik Tél Anyóka,
mert hát nem vitás,
ráfér már a világra egy
nagytakarítás.

Szél úrfi csak jött, és mindent
teleszemetelt,
levelekkel szórta be a
hegyet s völgyeket.

Lekopaszította ő a
fákat, bokrokat,
leszedte a gyümölcsöt is,
semmi sem maradt.

Tél Anyóka rendet csinál,
összesöpröget,
hócsipkével díszíti az
erdőt, réteket.

Boldogan néz szét a tájon,
így mennyivel más!
Ráfért már a világra a
nagytakarítás!

Árokszélen, az út mellett,
piroslik az ág.
Roskadozik, hajladozik,
kosaradba vágy.

Kis madárkák csemegéje,
fehértöviság,
rigónak és cinegének
ad jó vacsorát.

Nagymami is örül neki,
rotyog a fazék.
Sárga színű lekvárja lesz,
finom eleség.

Ablakomból hallgatom: az
öreg Szél mesél.
Elmondja, hogy hogyan sír-rí
százezer levél.

Szeretnének még maradni
ott az ághegyen,
de ez a szél – pajkos, öreg –
csak-csak nem pihen!

Azt susogja a fák felett
– itt bent hallgatom –:
„Hamarosan itt lesz a tél,
hideg lesz nagyon!

Minden levél bújjon össze,
Avar-puha ágy!
Melegítse a fák alját,
mint a jó anyák!

Az ablakomból hallgatom,
hogyan fúj a szél.
Fáj a szívem, szomorkodik:
Lassan itt a tél.

Egy kis levél elindult,
fölkapta a szél.
Repült messze, fel az égbe
ahol sok a fény.
Őszi napfény cirógatta,
most már nem is félt,
aláhullott, megnyugodott,
bóbiskolni tért.

Unatkozik az eső,        
lógatja a lábát,            
messze van még az este,
hogy üsse el napját?

Kéne enni valamit,
mit főzzön ebédre?
Kása, málé, főzelék,
elkészülne délre.

Szitál egy kis hódarát,
szór bele sok lisztet,
kever bele ködmagot,
kavar bele szelet.

Elkészült már az ebéd,
vihar lett belőle,
záporozik az eső,
szaladjunk előle!