Volt egyszer egy öreg király, s annak egy leánya. De annak a kisasszonynak olyan nevetős volt az arca, hogy bárki ránézett, mindjárt maga is mosolyogni kezdett. Nem tetszett ez az öreg királynak, úgy gondolta, hogy léha és helytelen dolog, ha másoknak sírni van kedvük. Megtiltotta hát a lányának, hogy nevetősen nézzen, de a királykisasszonynak minden haja szála olyan derűvel volt teli, hogy a tiltás mit sem ért. 
     Jól van, ha így, hát így – gondolta a király –, akkor majd nem láthatja senki sem az arcát, sem egyetlen haja szálát!
     Ráparancsolt a lányára, hogy tetőtől talpig fátyolozza el magát. Bárki más elszomorodott volna ennek a parancsnak a hallatán, de a királykisasszony csak legyintett. Majd megérti a papa egy napon, hogy a mosoly úgy kell, mint egy falat kenyér. Elfátyolozta hát magát, de a szeme továbbra is olyan nevetős, ragyogó maradt, hogy az emberek mosolyogtak, ha meglátták.
     Dúlt-fúlt a király, hogy nem tudta megregulázni se a lányát, se az alattvalóit.
     – Megálljatok csak, majd elmegy a kedvetek a vigyorgástól!
     Kihirdette, hogy a lányát magas toronyba záratja, ott aztán legfeljebb a madarakra mosolyoghat, amelyek arra repülnek, alattvalóinak pedig törvényben tiltotta meg, hogy felfelé görbüljön a szájuk.
     Nem is volt senkinek kedve örülni ennek hallatán, csak a kisgyermekek nem hagytak fel a mosolygással, mert nekik mégse lehetett megtiltani a vidámságot.
     A király azonban még a kisdedektől is sajnálta a mosolygást, elküldetett hát a boszorkánymesterért, és megkérdezte tőle, hogyan törölhetné le a vidámságot összes alattvalója arcáról.
     – Annak csak egy módja van, királyom, lakat alá kell zárni a Mosolymanót.
     – Hát az meg miféle szerzet? – kérdezte a király.
     – A felhők között él, és ahány csecsemő csak erre a világra születik, arra mind rávigyorog, a gyerekek meg vissza. Ha szerét tudjuk ejteni, hogy ez a manó lakat alá kerüljön, senki nem fog többé mosolyogni.<