Megy a Felhő fönn az égen,
fütyörészve, szép kövéren.
Bizony nagyon lóg a hasa,
lassan ér hát ezért haza.

Egy tó fölött megáll mégis
– Van még idő estebédig –,
tükörképét nézi hosszan,
föl is kiált jó hangosan:

Kinn a réten, nyári réten,
nyár-délután, könnyű szélben,
hanyatt fekve, álmodozva,
néztem fel az ég-magasra.
 
Felhők jöttek, felhők mentek,
játszottak, mint a gyerekek:
fogócskáztak, felnevettek,
azután meg tovább mentek.

Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.

Rakoncátlan szélgyerek
égi tónál tekereg.
Unatkozik, s unalmában
mireg-morog, kesereg.

Arra sétál felhőcske.
Orra búbján szeplőcske.
Szél csúfolja, megfricskázza,
csak akkor old kereket.

Felhő közeleg, beborul az ég,
zúg és dübörög, fenyeget a jég!
Mindent letarol, ami üde, zöld!
Mindjárt ideér! Megremeg a föld.

Csattog, kavarog, lezuhan az ég,
dörgő riadó: megered a jég!
Fákat csupaszít, töri, ami zöld.
Hol van menedék? Könyörög a föld.

Felhőpásztor, felhőnyáját
terelgeti szépen,
fidres-fodros felhőbirkák
ballagnak az égen.

Melegen süt a nap,
fülledt a levegő
nincs felettünk, csupán
egy-két kósza felhő.
De amott, a távolban
az ég alja fekete,
Zivatar apónak
sötétlik serege.
A kis élőlények
érzik már a jöttét,
földön, levegőben
izzik a feszültség.
Hirtelen szél támad,
száll a homok, a por,
táncba kezd valahány
virág, fa és bokor.
Felharsan a kürtszó:
Csatára, csatára!
s válaszként, hirtelen
csend borul a tájra.

Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.