Ha én Mikulás lehetnék
minden évben kétszer jönnék,
s ha fordulnék tizenkétszer,
akkor sem jönnék elégszer,
mert az öröm, amit hozok
nagyon gyorsan elpárolog.
Olyan sok a szegény ember,
aki álmodozni sem mer,
ajándékot nekik adnék,
mindig hozzájuk szaladnék.
Elhalmoznám őket hittel,
reménnyel és szeretettel.
Békét hoznék a zsákomban,
tisztességet puttonyomban.
S ha nem bírnám már e terhet,
építenék egy nagy termet,
minden embert befogadnék,
kinek nem jutna más hajlék,
s Nekik adnám a kabátom,
a süvegem és a zsákom,
hadd járják ők a világot,
teljesítve minden álmot.

 

Megjött a Mikulás.
Mit hozott? Mit cipel?
Mi van a zsákjában?
Ajándék ezrivel?

Nézzük meg, bontsuk ki!
Ne várjunk reggelig!
Hátha a zsákocska
még egyszer megtelik.

Lesz benne megint csak
sok finom édesség,
kis játék, nagy játék –
gyereknek ékesség.

Az öreg Mikulás
azt mondja: kívánjunk,
eljön majd jövőre,
s teljesül a vágyunk.

 

Hogy a telet m’ért szeretem?
szánkón siklom, ha tehetem,
hogyha - amint télhez méltó -
leesik a puha, mély hó,
 
meg csúszkálok kinn, a jégen
- hol korcsolyán, hol fenéken -,
s körbe-körbe hömbölögve
legurulok, le, a völgybe,
 
ha a fránya síléc éppen
kiold, mikor rosszul léptem.
S lám, de jók az ügyes kezek!
Hóembert is építhetek.
 
Miből legyen szeme, orra?
Nézzük csak, a kamra polca
mit rejteget, milyen kincset?
Répaorrnál bizony nincs szebb,
 
hatalmas, és olyan sárga,
hogy szívesen belerágna
minden kópé, éhes gyermek.
Dió héja jó lesz szemnek,
ám a béle sem vész kárba,
nézd, beugrik hopp, a számba!
Hogy mosolya mitől ragyog?
Itt vannak a nagyobb babok,

odanyomok hatot, hetet
- hóemberem máris nevet.
És, hogy feje meg ne ázzon,
fazekunkat ráruházom.

(2011. november 9.)

Ünneplőbe bújt az erdő,
patyolatos ingbe,
milliónyi hókristályból
szövődött a csipke.
 
Hó-subába öltöztek már
hársak, fűzek, nyárfák,
a közelgő ünnepeket
új gúnyában várják.
 
Mikulásunk vállára is
rákerül a bunda,
felveszi a világjáró
öltözékét újra,
 
s holdas éjek vándoraként
- úgy, mint sok-sok éve –
útnak indul, hogy a reggel
ismét otthon érje.
 
Ám de amíg újra pirkad,
hosszú még az éjjel,
milliónyi piros masnis
csomagot oszt széjjel.
 
(2011. november 16.)

Fagy csikordul, hó ropog,
tündökölnek csillagok.
Hósubában itt kopog,
Télapóka mit susog?

- Itt vagyok, mert vártatok!
Hívtak tiszta dallamok.
Ha talán már alszotok,
csizma rejt ajándokot.

 

Mindenki ünnepel! Mi is ünnepelünk?!
Mikulás a parkban megpihen-e velünk?

Megáll itt a téren, vagy csak csenget egyet?
Siet, vagy a tűznél meg is melegedhet?

Elmondhatom néki,
vágyam milyen régi?
Nem beszéltem vele
álló esztendeje!

A múlt évben sem jött! Tudja, mire kértem?
Írtam neki lapot, még az elmúlt télen!

Küldtem levelet is,
súgtam ezerszer is
anyukámhoz bújva,
minden este újra

s újra: „Nem kell cukor, édes csokoládé,
csak egy apró mosoly: az Édesanyámé!

Ne gondoljon arra…!
Van fenyő a parkba’…
Lelkünk legyen újra
Jézus birodalma!”

Kedves, jó Mikulás, azt értesd meg vele,
Ő az ajándékom és a szeretete!

 

De jó lenne, hogyha egyszer
kópé krampusz lehetnék!
Csokit falnék reggel-este,
nem csak néha – hetenként.

Én lennék a virgácsosztó,
nem kéne, hogy jó legyek,
kuncoghatnék, hogy pityereg
jöttömkor a sok gyerek.

Beülnék a szarvas-szánba,
el is kötném néhanap,
száguldoznék, mint a szélvész
a hófelhős ég alatt.

Elcsennék pár csomagocskát,
betenném a csizmámba,
csokoládét majszolgatva
fütyülnék a világra.

Végigjárnék minden sulit,
s ablakukon belesve
vihognék a tornaórán
szenvedő sok gyerekre.

Mikor ők a tollbamondást,
és a rajzot unnák rég,
hópelyhekkel versenyt futva
tavak jegén csúszkálnék.

Meglesném a matekórát,
ha vihogni akarok,
ámde félek, hogy krampuszként
mindig buta maradok.

(2010. november 30.)

 

(Kislány mondja:)		(Kisfiú mondja:)
Aranyszívű Mikulás, nézd, de csinos vagyok! Tarka szoknyám térdig ér, csizmácskáim nagyok! Megismétlem még egyszer: csizmáim jó nagyok, hogy biztosan beférjen minden, amit kapok!		Nagy szakállú Mikulás, nézd, milyen fess vagyok! Sehol árva folt sincsen, ingem, gatyám ragyog! Mindezen túl idesüss, csizmáim mily nagyok, hogy biztosan beférjen minden, amit kapok!

 

Tél, tél, tél,
havas tűlevél.
Fenyőerdő rengetege
apró pihékkel van tele,
az égig felér.

Hó, hó, hó,
ágat ringató.
A fa csúcsán mókus lépked,
kémleli a messzeséget,
mancsa közt dió.

Jég, jég, jég,
fehér messzeség.
Messzeségben – csirram-csörröm –,
krampusz ül a nagy bőröndön,
fogja a fejét.

Lóg, lóg, lóg,
lóg az orra, lóg.
Vigasztalják a gyerekek:
„Te is kaphatsz még eleget,
cukrot meg diót,
földimogyorót!”

 

Itt csupa jég a világ,
hóba fagyott a faág.
Zsákkal a vén Mikulás
járja az utca sorát,
lépked a mély havon át.

Néki ma nincs akadály,
rá gyerekek hada vár...
Hívja a lelkesedés,
víg zeneszó, csevegés,
hozza a meglepetést.