Hej, óvoda, óvónénik -
nem maradok soká én itt!
Itt mi soká nem maradunk,
vár már az iskolapadunk!

Vége szakad a szép nyárnak,
iskolában könyvek várnak.
Betűk hívnak útra kelni,
a világot megismerni.

Egyszer régen édesanyám,
megfogta a kezemet.
Kicsit féltem,
amikor az óvodába vezetett.
Csodálkoztam:
Mennyi játék!
Mennyi asztal!
Mennyi szék!
Gyorsan telt el a legelső nap,
gyorsan futott el a hét.

Lehet szegény, aki gazdag,
s lehet gazdag a szegény,
csak az fontos, milyen kincs ül
bent, a szíved rejtekén.
Ha megtanulsz mosolyogni,
észreveszed, ami szép,
rádöbbensz majd, amit te adsz,
mások azt nyújtják feléd.
Gyűjts magadnak igazgyöngyöt,
rakj el minden szép mesét,
ne hagyd, hogy a kedved rontsa
buta, bántó, rossz beszéd!
Ülj le néhány gondolattal,
hallgasd, hogyan hegedül,
mert ha veled van a fejed,
soha nem vagy egyedül!

Ma egymástól búcsúzunk, nem az iskolától,
mert tudásra vágyunk és megyünk tovább.
Szeretnénk megismerni a nagyvilágot,
s felfedezni még ezer csodát.

Sorsunkat lassan saját kezünkbe vesszük,
fogjuk a tarisznyánk és elindulunk.
Mivel az ösvények százfelé vihetnek,
lehet, hogy lesz még közös utunk.

Törekszünk arra, miért érdemes élni,
hisz útjaink egyszer csak véget érnek.
Fedezzünk fel, vagy teremtsünk újat -
legyünk hasznára e nemzedéknek!

Három éves múltam éppen…
Eleinte sírtam, féltem.
Eltelt egy év, kettő, három,
hat gyertya ég a tortámon.

Gyorsan szálltak el az évek.
Már nem sírok, nem is félek.
Sőt, hogyha még engednétek,
itt töltenék néhány évet.

Tárt kapukkal várt a suli,
s úgy emlékszem, meglehet,
érkezésünk örömére
néhány aprót csengetett.

Tudjuk, ez a tudás vára,
s mi vagyunk a hercegek,
meg a hercegkisasszonyok,
ám a dolgunk rengeteg;

napról napra idejárunk,
izgatottan érkezünk…
ha tudnátok, mennyi tudást
cipel mindig két kezünk!

Ámde vannak jó tündérek,
akik várnak – így szokás.
Tanítónak hívja őket
tudod, minden iskolás.

Ők tömik a kobakunkat
– van itt tudás temérdek –
és ha néha arra kérnek,
leírjuk az egészet.

Osztunk, szorzunk, s pihenésképp
olvasunk egy szép mesét,
a környezet és a matek
pedig jól megy réges-rég.

Tanítóink fáradoztak
egész évben eleget,
míg tudással töltögették
szorgosan a fejeket.

Köszönjük, hogy féltő gonddal
egyengették léptünket,
kívánjuk, hogy legyen boldog
számukra e szép ünnep!

(2011. június 5.)

Ő tanított betűt írni,
megfogta a kezemet.
Így bíztatott: nehogy feladd!
Ügyes vagy, ez megy neked.

Mosolyával simogatott,
dicsért kedves szóval.
Ha valami rosszat tettünk,
elég volt egy sóhaj…

Ha az utcán átsétáltunk,
kézen fogva vezetett,
ha valamit megkérdeztünk,
máris jött a felelet.

Mesét mondott, dalolt nékünk,
kedves, csengő hangon.
Víg dalait azóta is,
ma is szinte hallom.

E kis virág elmond mindent,
amit én csak érzek.
Az elrepült, dolgos évet
így köszönöm én meg.

Amikor az első napon
iskolába léptem,
öltözködni, cipőt fűzni
Ő segített nékem.

Ő tanított betűt írni,
s elolvasni őket.
Elültettünk néhány magot,
s lestük, amint nőnek.

Így nőttünk fel mi is szépen,
mint kicsinyke hajtás,
s így lett a sok idegenből
jó barát, és pajtás.

Napról-napra táplált minket
mosollyal, tudással.
Megtanított arra is, hogy
törődjünk egymással.

Lerakta az alapokat -
erős legyen várunk.
Építgessük egyre följebb,
s a tudásra vágyjunk.

Hisz az élet viharában
az a vár áll legtovább,
amelyiknek jó stabilra
építették alapját.

Megtanultuk, amit tudunk,
az sohasem vész el
a sok tudás, legyen fontos -
ne érd be kevéssel!

Bölcs szavai elkísérnek,
bármerre is járunk.
Szeretettel köszöntünk (búcsúzunk) most –
tanítónk, tanárunk.

Lám, a cserfes gyerekhad
ünneplőben ballag,
halld a csengőnk víg dalát,
ím eljött a nagy nap!

Elsuhant a fényes nyár,
nézd, az ősz már intett!
Visszavár sok jó barát,
osztályfőnök minket.

Lesben áll az új kaland,
színes, radír, tábla,
kunkorodó ötösök
bújnak az irkánkba,

és ha fürgék, sportosak
leszünk majd az évben,
ott ragyog a nyakunkban
majd az aranyérem.

Gyere te is, kispajtás,
állj be közénk vígan!
Hidd el, csodás lesz az év
itt, a mi sulinkban!

(2011. június 6.)