Mesék, történetek karácsonyra

A zúzmarás réten innen, az üveghegyen túl, ott, ahol a hegyoldalak puha hótakaró alatt dédelgetik az apró erdőlakókat, szokatlan sürgés-forgás verte fel a délutáni csendet. Cserregve röpködtek a madarak, futkároztak az őzek, a szavasok, még a róka is előbújt jó meleg odujából.
- Mi történt? Mi ez a nagy felfordulás? - kérdezte borz anyó, álmosan dörzsölgetve a szemét.
- Karácsony lesz hamarosan, s ettől bolydult fel az erdő népe. – válaszolta Fürge, a mókus, kidugva fejét a fa odvából.
- Karácsony, karácsony! Az az emberek ünnepe, mi közünk van nekünk ahhoz? – Morogta mérgesen Muff, a vadmacska kandúr, miközben megélesítette karmait a fa törzsén.
- Nagyon is sok közünk van hozzá! – kiáltották többen is. Nem hallottál még arról, hogy a kis Jézus egy istállónak a jászóljában született, ahol állatok vették körül és melengették őt a leheletükkel, hogy meg ne fázzon?
- Bizony, voltak ott szamarak, lovak, tehenek, birkák és kisbárányok is.
- Meg kecskék is! – vágta közbe Mekk, a hegyi zerge.
- Na, de kik vitték az örömhírt messzi vidékekre? Persze, hogy a madarak! - csipogta büszkén egy kis veréb.
- Úgy bizony! Ezért az emberek ilyenkor ránk is gondolnak, és rendeznek nekünk madárkarácsonyt. Megtöltik eleséggel a madáretetőket és olajos magvakkal gyúrt pogácsákat aggatnak a fákra.

- A mi etetőinket is feltöltik illatos szénával! - vágta rá egy őzbak.
- Persze, mert ti nem gondoskodtok a téli betevőtökről. – szólt le a fáról Fürge, a mókus. – Bezzeg a mi éléskamránk tele van finomságokkal. Nem éheznek a gyerekeink!
- Most nincs helye a perlekedésnek. Ilyenkor mindenki boldog, és együtt ünnepel szeretteivel. – csitította le a kedélyeket bölcsen Uf, a fülesbagoly.
Egyszerre azonban szokatlan nyüszítő sírás hasított a levegőbe. Honnan jöhet a hang? Ki rontja el az ünnepi készülődés hangulatát? – néztek egymásra tanácstalanul az erdőlakók. Ekkor az egyik bozót tövében megpillantottak egy csapzott kölyökkutyát.
- Te ki vagy és hogy kerülsz ide, az erdő közepébe? – kérdezték tőle csodálkozva.
- Vakarcs a nevem, és eltévedtem. – szipogta a kis jövevény.
- Megfagysz itt a hideg téli éjszakában vastag bunda nélkül! Éhes is lehetsz már, te szegény! - sopánkodtak az erdőlakók.
- Haza szeretnék menni! – szipogta a kiskutya.
- Hogyan segíthetnénk rajta? – nézett kérdőn őz anyó a többiekre.
- Kár, a varjú minden nap elrepül a falu felett. Kérdezzük meg, nem látott-e valami szokatlant –javasolta Uf, a bagoly.
- Láttam, biz én! Egy egész fenyőerdő költözött be a faluba karácsonyfának. Este meg színes csillagok ragyognak a házak ereszein. Ilyen gyönyörűt ti még csillaghullás éjszakáján se láttok!- válaszolta a varjú.
- Ne fecsegj itt össze-vissza! Azt mondd meg inkább, nem keresete-e valaki ezt a kiskutyát.
- Azt én nem tudhatom, de kérdezzétek meg a cinkét, ő bejár az emberek kertjébe, ott lakmározik minden nap az etetőn.
- Ahová én járok, ott csak Morcos lakik, a kandúr, de kérdezzétek meg verebeket, azok mindenhova bejáratosak. – válaszolta a cinke.
- Láttunk ma egy kisfiút és egy kislányt, amint szaladtak utcáról, utcára, s hangosan kiáltozták: „Vakarcs! Vakarcs!”, majd miután nem találták az elkóboroltat, szomorúan, lógó orral hazabotorkáltak.
- Meg tudjátok mutatni, melyik házban laknak? – kérdezte a varjú.
- Ott, mindjárt a falu szélén. – mutattak egy takaros, kertes házra a verebek.
Kár, a varjú arra felé vette az irányt, s leszállt a ház kerítésére. Az ablakból két pirospozsgás arcocska tekingetett a nyitott kertkapu felé várakozóan.
- Ezek a gyerekek biztosan Vakarcsot várják haza, s nem lesz boldog ünnepük a kiskutyájuk nélkül. Itt sürgős segítségre van szükség! – gondolta Kár, s már fordult is az erdő felé. Besötétedett, mire odaért.
- Megtaláltam! Megtaláltam! – károgta már messziről az erdőlakóknak.
- Mit találtál meg? Károgj már érthetően! – figyelmeztették a többiek.
- A családot, ahol Vakarcs lakik! A gyerekek szomorkodnak miatta, s nagyon várják haza!
- Akkor gyerünk! Segítsünk Vakarcsnak hazatalálni! – kiáltották szinte egyszerre.
Uf, a bagoly repült előre, mert ő jól látott a sötétben és mutatta az utat a többieknek. Rozi, a borz utat vágott a hóban. Az őzek hosszú lábaikkal kitapogatták az ösvényt. Fürge, a mókus, az ágak közül irányította őket. Minden állat segített valahogyan a hazatalálásban. Végre feltűntek a falu fényei, s a ház nyitott kapuja hívogatóan csalogatta az elkóboroltat. Vakarcs ahogy megpillantotta az ismerős házat, boldogan rohant előre hangos csaholás közben! A hangra kinyílott az ajtó, s a gyerekek boldog kacagással emelték magasba kisbarátjukat.
- Merre jártál te csavargó? Már nagyon aggódtunk érted! – rajongták körül felváltva.
Vakarcs az ajtóból még vakkantott egyet erdei barátai felé, s azok megértették, hogy ez annyit jelent: „Köszönöm!”
- Most már kezdődhet az ünnep. A legszebb ajándék, ha mindenki a szerettei körében lehet. – mondta borz anyó, s ebben mindannyian egyetértettek.

 

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Ünnepek - Karácsony
Tanulj velünk! ** Magyar nyelv és irodalom ** Mesék, történetek ** Ünnepek - Karácsony ** Orgoványi Anikó: Ünnep

Támogatók, segítők

Bartos Erika
Bódai-Soós Judit

Devecsery László
Duga Boglárka
Fecske Csaba

Galambos Bernadett
Garay Zsuzsanna
Hekli Éva
Kányádi Sándor
Kaprinay Éva

K. László Szilvia
Mentovics Éva
Mester Györgyi
Mészely József
Nagy Bandó András
Orgoványi Anikó
Pataki Edit
Péter Erika

Tóth Anna
Tóthárpád Ferenc

Érdeklik a szép fotók?

Látogassa meg a fényképgalériámat!  Művészi fotók az Óperencia főszerkesztőjétől.

Böngésző

Ajánlott böngészők a honlap használatához: Firefox, Opera, Google Chrome. Nem ajánlott böngésző: Internet Explorer 6.