Évi meg Tücsi szánkót kapott karácsonyra.  Más ajándékot is kaptak, persze, de a szánkónak örültek a legjobban.
    Szép szánkó volt az!  Piros, fényes!  A talpán csak úgy szikrázott a vasalás a karácsonyi gyertyafényben.  Évi visítva hasalt rá, amint meglátta.
    A piros szánkót selymes fényű, piros zsinóron húzhatta volna a hóban bárki, ha – lett volna hó!  De a szösz tudja, mi történt ebben az esztendőben az időjárással!  Csak jöttek-mentek nagy lustán a hófelhők keletről nyugatra meg vissza, nem szállingált a magasból egy gombostűnyi hópihe sem.
    Volt már hósapka, hócipő, prémes kesztyű, szánkó is, éppen csak hó nem.  Pedig de várták!   Percenként kikukkantottak az ablakon: havazik-e?  De a fák feketén és csupaszon dideregtek a nagy kertben.
    Évi végül is elunta a várakozást.  Összeszedte a babaszennyest, és nagymosást rendezett a fürdőszobában.  Már estébe hajlott az idő, amikor Tücsi dörömbölni kezdett a fürdőszoba ablakán.
    – Ha nem nyitod ki az ajtót – kiabálta –, akkor nem mondom meg neked, hogy esik a hó!
    – Hó! – visította Évi, s már nyitotta is az ajtót.  – Azt mondod, hó van a kertben?!
    – Sőt mindenütt! – jelentette Tücsi.
    Szaladtak az ablakhoz.  De alig vetett Évi egy pillantást a kertre, mérgesen kapta csípőre a kezét.
    – Miért mondtad, hogy hó van, amikor egy makula hó sincs?!
    Tücsi meghökkent.
    – Nincs?!
    – Nincs bizony!
    – Nahát!  Pedig a tévéhíradós megígérte! – kiáltotta felháborodva. – Becsületszavamra azt mondta, hogy várható!
    – Hát akkor várjuk! – Évi odanyomta orrát az ablaküveghez, de nem havazott még akkor sem, amikor nagyanyu beszólt a szobába:
    – Vacsorázni!
    És akkor sem havazott, amikor lefektette őket.  Évi engedelmesen behunyta a szemét, de Tücsi makacsul ült az ágyban, és várta a havat.
    – Na nééééézd! – szólalt meg egyszer csak a nagy csöndben.  – Csupa fehér a kert!
    Évinek kiröppent szeméből az álom.  Feltérdelt az ágyban.
    – Ez hó, Tücsi!  Ez hó! – Szájára nyomta a tenyerét, nehogy nagyanyu meghallja a szomszéd szobában a nevetését.  – Hó! Hó! Hóóóó!...
    – Hó?! – visított Tücsi, azzal fél lábon meg két lábon ugrabugrálni kezdett az ágyban.  – Nem ha-zu-dóóóós a té-vé-hí-ra-dóóóós!  Nem ha-zu-dóóóós a …
    – Maradj csöndben! – pisszegett ijedten Évi.  – Ilyenkor már nem szabad az ágyban ugrálni! Hát tudod! Ide figyelj! – súgta.  – Apu azt mesélte, hogy az eszkimók kutyaszánon utaznak!
    – Jééééé! – bámult el Tücsi.  – Milyen lehet az?
    – Hát olyan, hogy egy nagy, fehér kutyát befognak a szánkóba, és utaznak.
    Tücsi töprengve nézett maga elé.
    – Te! – mondta nagy sokára.  – Hát éppen nekünk is van szánkónk!
    – És nekünk is van kutyánk! – kuncogott Évi.
    – Akkor fogjuk be a szánkóba!
    – De a mi Hekink nem igazi nagy, fehér kutya ám – súgta aggodalmasan Évi, mire Tücsi legyintett.
    – Nem baj. Mi sem vagyunk igazából eszkimók.
    Ez igaz volt, és olyan, amin jót lehetett nevetni.  Évi nem is ragaszkodott tovább a nagy fehér kutyához, megelégedett Hekivel.
    Másnap reggelre vastag hótakaró feküdte meg a kertet.  Évi meg Tücsi nagy hurrával rohant ki a házból.  Ugrálva taposták a ropogós, friss havat.  Kihozták a szánkót is persze.  Évi odahívta Hekit.
     – Ide figyelj! – mondta neki.  – Most gondold azt, hogy szép, nagy, fehér kutya vagy, és légy szíves, állj ide a szánkó elé, mert befogunk!
     Nem tudni, hogy mit gondolt Heki, lényeg az, hogy két kurtát vakkantott, és hagyta, hogy Évi a szánkó elé tuszkolja.  Azt is engedte, hogy nyakszíjára erősítse a piros zsinórt.
     – Így.  Most pontosan jó – állapította meg Tücsi, azzal ráültek a szánkóra.  Elöl Tücsi – kezében egy vékony vesszőcskével –, mögötte meg Évi.
     – Gyí, te!  Heki! – adta ki a parancsot Tücsi, de Heki nem mozdult.  Gyí, te! – biztatta Tücsi lelkesen, és a levegőbe suhintott a vesszőcskéjével, ám Heki csak a farkát csóválta, és türelmesen álldogált.
     – Várj! – kiáltott Évi.  Előkotort a hó alól egy fadarabkát, s jó messzire hajította.  – Fogd meg, Heki!  Fogd meg!
     Hekinek azonban semmi kedve sem volt fadarabkák után szaladgálni.  Nyelvét lógatva visszanézett Évire.  Akkora párafelhőt eregetett ki a torkán, akár egy mesebeli táltos paripa, de csak a farkát csóválta és nevetett, és nem mozdult.
     – Úgy látszik, az ilyen szánkázáshoz mégiscsak az igazi, nagy, fehér kutyák értenek! – mondta lehangoltan Évi szinte abban a pillanatban, amikor a szomszédék fekete cicája elfutott a bokor előtt.
     A szánkó váratlanul nagyot rándult.
     – Tüüücsiiii! – visított kacagva Évi.  Kapaszkooodj!  – És ő maga is kapaszkodott volna volna, de nem volt mibe.  A szánkó valósággal kiröpült alóla.  Évi nevetve hempergett a hóban, és nagy hangon biztatta Tücsit:  – Jól kapaszkodj!  Hallod?!
     Tücsi kapaszkodott is, és közben gyanús, vékony hangon ezt visította:
     – Ide néééézz!  Milyen gyorsan tudok szánkózni!!!!   Így... csak én... tudooook...
     Évi sikongva ugrált egy hóbuckán.  Elöl a fekete cica futott, utána Heki, és a szánkó repült, mint a parancsolat.
     – Ííííígy... csak ééén... tudoook... ííígy csak éééén! – visította Tücsi.
     A következő pillanatban Évi megdermedt.  A szánkó ugyanis – pontosan egy alacsony tujabokor fölött – a levegőbe emelkedett.  Tücsi pedig, valóságos rejtély, eltűnt.  Eközben a cica felfutott az ecetfára, s panaszos nyávogásba kezdett az egyik hólepte ágon.  Heki dühösen ugatta a fa alatt; de a szép piros szánkón nem ült senki.  Évi ijedten nézett szét.  Mindenütt hó és hó; és megvan a cica is, a szánkó is, Heki is, csak Tücsit nem látni sehol!
     – Apuuuu!  Anyuuuu!  Nagyanyuuuu! – visította Évi, de nem a ház felé futott, hanem előre a szánkónyomon.  – A tujabokor előtt szipogva megállt.
     – Naaa! – mondta méltatlankodva a tujabokor.  – Legyél szíves, húzzál már ki innen, mert fázik a lábam!
     Évi óvatosan széthúzta a bokor ágait, s kirobbant belőle a kacagás.  A bokor zöldes belsejében, akár egy piros orrú, mackóruhás manó: Tücsi ült.
     – Ugye, milyen jól tudtam szánkózni? – kérdezte, miközben gyanakodva figyelte Évit.
     – Csuda gyorsan! – ismerte el Évi, és kirángatta Tücsit a bokorból.  Mialatt leveregette róla a havat, Tücsi a fejét rázva így szólt:
     – De azért ez a Heki mégsem ért a szánkózáshoz.  Azt csak az igazi nagy, fehér eszkimó kutyák tudják igazán.  Elhiszed?
     – El – bólintotta szomorúan Évi.  Le is vette tüstént Heki nyakáról a piros szánkó piros zsinórját, aztán visszaültette Tücsit a szánra.
     – Tudod mit? – csillant fel hirtelen a szeme. – Amíg nem lesz nekünk is igazi nagy, fehér kutyánk, majd egymást húzzuk!  Jó?!
     Tücsi összevonta a szemöldökét, és töprengve nézett Évire.
     – Jó – mondta végül megfontoltan, és úgy gondolta, most az egyszer Évi kivételesen okosat mondott.

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Téli mesék