A hosszú, színekben dúskáló ősz után egyik napról a másikra leesett az első hó. Bár Zsófi és Karcsi szülei már késő este felfigyeltek az utcai lámpa fényében pilinkélő hóra, a gyerekek csak reggel vették észre, hogy az egész környék fehér ruhát öltött.
     – Odanézz, Anya! Esett a hó! Jaj, de jó! Ma a hócsizmámban szeretnék az oviba menni! – örvendezett Karcsi.
     Zsófi is odatapasztotta a két kezét és az arcát a hideg ablaküveghez, és csak némán nézte az utcát. Talán már az első hóember építése járt a fejében.
     A gyerekek villámgyorsan elkészültek, és rábeszélték anyukájukat, hogy korábban induljanak el az oviba. A nagycsoportos Zsófi, aki két évvel volt idősebb öccsénél, kiszökkent a bejárati ajtón. Feltekintett, és igyekezett néhány szállongó hópihét elkapni. Karcsi pedig nekifutott, és egy  nagy lendület után hatalmasat huppant a hóba. Szerencsére nem ütötte meg magát, mert a fehér takaróval borított füvön landolt. Éppen elkezdett feltápászkodni, amikor valamire felfigyelt.
     – Anya, gyere ide gyorsan! Mutatni akarok valamit.
    Anyával együtt Zsófi is odalépett Karcsihoz, és arrafelé néztek, ahova a vastag kesztyűbe rejtett kezével mutatott.
     – Látjátok? Nyomok vannak a hóban. Ahhoz a bokorhoz vezetnek.
     Karcsi kérdően nézett nővérére és anyukájára. Zsófi, aki nagyon élvezte, amikor valami újat taníthatott kisöccsének, azonnal rávágta:
     – Nyuszi járt a házunk előtt, Öcsi! Biztosan a havazás elől akart elrejtőzni, és bebújt a bokor alá.
     – Egy igazi nyuszi? Nahát! Bevihetjük a házunkba is? Az enyém lehet? – és még áhítozva hozzátette: – Nagyon szeretném!
     Erre már az anyukája válaszolt:
     – Karcsikám, ez vadnyúl. Itt él az utcán és a közeli mezőn.
     Még mielőtt a kisfiú elpityeredett volna, Zsófi kétségbeesetten felkiáltott:
     – De mit fog most enni ez a szegény nyuszi? A bokrokról már lehullott a levél, a füvet pedig vastag hó takarja.
     Ő és a kisöccse faggató szemekkel nézett fel anyukájukra.
     – Gyerekek! Indulnunk kell az óvodába. Délutánra biztosan kiötlünk valami megoldást.
     Hamarosan alábbhagyott a havazás, és az oviból hazafelé jövet már nem is esett. A gyerekek a házuk elé érve látták, hogy egymást keresztező, keszekusza nyuszilábnyomok tarkították a hóval takart füvet. Útközben anyukájuk megígérte, hogy valami meglepetés vár rájuk. Most benyúlt a terasz oszlopa mögé, és előhúzott egy nagy zacskó nyuszieledelt.
     A gyerekek ujjongva siettek hozzá, és mindketten kaptak egy-egy kis pohárral belőle. A bokor tövéhez öntötték, mert ott látták a legtöbb nyomot. Még vártak néhány percet, hátha a nyuszi máris belekezd a lakmározásba, ám hamarosan elkezdtek dideregni, így aztán inkább bementek a házba. Az ablakból próbálták kilesni a nyuszit, de nem láttak semmi mocorgást.
     Vacsora előtt Karcsi megkérdezte:
     – Anya, megnézhetjük, hogy megette-e már a nyuszmusz az ételt?
     – Jó ötlet – válaszolta anya. – Gyerekek, bújjatok gyorsan kabátba, és húzzatok csizmát! Amilyen csendesen csak tudunk, kiosonunk a ház elé.
     Így is tettek. Amikor a nyuszieledel hűlt helyét találták a bokor alatt, a testvérek örömükben lelkendezni kezdtek. Az étel helyett picike, fekete bogyócskák díszítették a fehér havat. Mit gondolsz, mik voltak azok?
     A tél folyamán Zsófi és Karcsi sokszor megetette a nyuszit, és néha még meg is pillantották. Persze, ahogy megjelentek, a fehér farkú szőrgumó átiszkolt az utca túloldalára. De mi-előtt elmenekült előlük, rájuk nézett néhány pillanatra. Ekkor mindkét gyereknek az az érzése támadt, hogy hálával volt teli a nyuszi két barna szemecskéje.

 

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Téli mesék