Borzontorz barátságos szobájából egy nagy erkély nyílt. Ez a pici „birtok” pontosan úgy viselkedett, mint a nagy külvilág: ilyenkor télen hosszú, csillámló jégcsapok lógtak falécein, kristálytiszta hó fedte minden ízét-porcikáját, akárcsak a környező fenyők koronáját.
     Abban, hogy Borzon-torz időről időre ellenállhatatlan vágyat érzett kiszaladni a jó meleg szobából a vakítóan fehér nagyvilágba, jelentős szerepet játszottak az erkélyre látogató madarak. Apa a hidegben vacogó, éhes kis vendégeknek egy jó nagy madáretetőt épített nádfedéllel és négy pici eresszel.
     – Menjünk a madarak után! – szólt Apa Borzontorzhoz, és pár perc múlva már ropogott is a hó a talpuk alatt.
     Az efféle kirándulásokat Borzontorz nemcsak azért szerette, mert a friss levegőtől kipirult az arca, meg mert olyan gyönyörű a behavazott erdő, és ott olyan jó hógolyózni, szánkózni, illetve korcsolyázni, hanem azért is, mert Apa ilyenkor csodaszép történeteket mesélt az erdőről és lakóiról: a szarvasokról, vadmalacokról, őzekről, no és persze azokról a fürge kis mókusokról, melyeket gyakran Borzontorz is megcsodálhatott az erdő fái közt.
     Azon a nevezetes napon Apa egy újabb csodálatos dologra tanította meg: arra, hogyan készül a hóember.
     Mind a ketten kicsi, de jó keményre gyúrt hógolyókat kezdtek görgetni a havon.
     „No hiszen, ebből sem lesz egyhamar hóember” – sopánkodott magában Borzontorz, de amint látta, hogy egyre gyorsabban növekedik a fehér görgeteg, maga mögött hagyta kétségeit.
     – Csinálj egy kis gömböt fejnek! – adta ki az utasítást Apa, és elment beszerezni a kellékeket.
     Nem telt bele tíz perc, és már készen is állt a hóember, kezében seprűvel, feje búbján egy ütött-kopott lábassal, hosszú répaorral, szénből kirakott gombokkal, szemekkel és hatalmas mosolygós szájjal.
     – Szia, Borzontorz!
     – Szia! – válaszolt vidáman.
     – Kinek köszöntél? – kérdezte Apa, miután körbenézve egy árva lelket sem látott az erdőben.
     – Csak visszaköszöntem a hóembernek.
     – Ne haragudj – fordult Apa a hóemberhez –, nem hallottam, hogy köszöntél! Szervusz, hóember!
     Apa modorában volt valami különös, mintha csak játszásiból köszönne, s maga sem hinné, hogy a hóember tényleg megszólalt.
     „Hiába, a felnőttek néha ilyen furcsák” – gondolta Borzon-torz.
     Azon a télen Borzontorz igen gyakran meglátogatta a hóembert, aki a barátja lett. Sokat beszélgetett vele.
     Egy szép napon – vagy talán nem is olyan nagyon szép napon – azt vette észre Borzon-torz, hogy bár már régóta sütött ilyen szép szikrázóan a napocska, a hóember mintha kevésbé vidáman mosolyogna. Az arcán megolvadt a hó, s a szénből kirakott szája széle egy kicsit lekonyult. Pár nap múlva a színe is szürkésre változott, piszkos csurgásnyomok éktelenkedtek a homlokán. Újabb pár nap múlva a hóember egész alakja megroggyant, a fejébe csapott ütött-kopott lábas is félrecsúszott.
     – Szegény barátom, mi lesz veled? – sopánkodott napról napra egyre kétségbeesettebben Borzontorz, és nagy igyekezettel próbált segíteni a barátján. Az erdőben található kisebb-nagyobb hókupacokból szerzett hóval tapasztgatta a sebeket.
     Hamarosan a nemrég hatalmas fehér óriás egy picurka szürke hókupaccá olvadt, melyből a szomjas erdei talajra egyre sűrűbben csepegett a kristálytiszta víz. Borzontorz nagyon elszomorodott.
     – Gyere, Borzontorz, sétáljunk egyet ebben a gyönyörű tavaszi időben! – invitálta Apa olyan lelkesen, hogy nem lehetett ellenállni.
     A hó eltűnt az erdőből, mindenfelé friss zöld rügyek duzzadtak, pattantak. Tényleg gyönyörű volt a táj, csak hát....
     Apa szándékosan a hóember felé vette az irányt. Addigra már egy maroknyi hó sem maradt belőle.
     – Már nincs hóember – jelentette ki Borzontorz hatalmas gombóccal torkában, elcsukló, sírós hangon.
     – Dehogy nincs! – jelentette ki határozottan Apa, és már mentek is a hóember hűlt helye felé, ahol bizony csak egy nedves kis tócsa állt.
     – Hol van hát? – kérdezte Borzontorz.
     – Hát ott, nézd csak meg jobban! –  Apa a nedves erdei földre mutatott. A korhadt avarból hóvirágok dugták ki óvatosan szép kis fejüket. Borzontorz ámulva nézte a gyönyörű virágokat, mígnem az egyik megszólalt:
     – Szia, Borzontorz!
     Borzontorz hirtelen meglepetésében és örömében nem is válaszolt; kérdően nézett Apára.
     – Köszönj vissza szépen, ahogy illik! – és ezúttal Apa nem játszásiból beszélt.
     – Szia! – üdvözölte udvariasan és vidáman Borzon-torz régi barátját... az életet.
     Ha valami nagyon szép elmúlik, vigasztaljon benneteket, hogy mulandósága még szebbé teszi, talán olyan széppé, hogy igazából el sem múlik!

Illusztrációk: Angelov Kati
A mesét a szerző engedélyével lerövidítette: Nyquist Gizella

Válaszolj a kérdésekre szóban vagy írásban!

1. Mit épített Borzontorz apukája a madaraknak? Rajzold le, hogy nézhetett ki!
2. Az alábbi szavak a hóembert jellemzik. Tudod, mi az ellentétük?
    fehér, hideg, magas, mosolygós, mozdulatlan, kövér
3. Miután kitaláltad a szavak ellentétét, rajzold le azt a hóembert, amelyikre az ellentétes szavak a jellemzőek!
4. Ha olyan helyen élsz, ahol esik télen a hó, mit szeretsz benne vagy vele játszani?

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Téli mesék