Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.    
    – No, ide is érkeztünk – mutatott körbe lelkesen.
    – Látjátok ezt a csodálatos tavat?  Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között – lelkendezett vidáman.    
    Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.   
     – Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk? Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek bele. Még hogy hűs habok… és abban még meg is mártózni? Brrrrr…  – háborgott morcosan.    
    – De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem tudna repülni – győzködte lelkesen a mamája.   
    – Jaj, jaj, jaj… segítség, segítség, sas! – kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a mamájuk szárnyai alá.    
    – Ó jaj… ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle sas.  Bújjatok csak elő nyugodtan – nyugtatgatta a gyermekeit.    
    – De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?     
    – Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se lógatom bele – szipogott durcásan Tóbiás.    
    – Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök – cirógatta meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.
    Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.
    – Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit fogócskázni! – motyogta félhangosan.    
    – Ez meg mi? – pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.
    – Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet – hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét, hogy felcsippentse.    
    – Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! – hallatszott egy halk kis hangocska.    
    – Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még – pislogott meglepetten.    
    – Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod. Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt – könyörgött megszeppenve az a kis színes, szőrös valami.    
    – Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?    
    – Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot… Hidd el nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani – kérlelte szívhez szólóan a kis hernyó.
    – Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit csináljak? Annyira unatkozom így,  egyedül.    
    – Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást. És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk.       – Szerinted is olyan nevetséges egy úszni nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.     
    Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz… beletoccsant a tóba.      
    – Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! – hápogta hangosan.
    – Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon – mosolygott vidáman Klotild mama.    
    Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.    
    Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.    
    – Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? – kérdezte valaki.
    A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó pillangót látott.    
    – Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? – kérdezte a kis lepke.    
    – Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk, valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak – álmélkodott a kiskacsa.    
    – Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás voltál.    
    – Látod, erre nem is gondoltam – kacagott önfeledten a kiskacsa.       
    – Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár fogócskázhatnánk is egyet.    
    – Igazán remek ötlet – szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait Tóbiás felé.    
    Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú, hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.

 

    Kattintsatok az alábbi képekre, majd nyomtassátok ki őket!  Színezzétek ki a mese két illusztrációját! Válaszoljatok a kérdésekre!  A képek segítségével meséljétek el a történetet!

1. Milyen állattól félnek a kiskacsák a mesében?
2. Miért nem ment be először a tóba Tóbiás a többi kacsával?
3. Miért szánta rá magát mégis, hogy megtanuljon úszni?
4. Milyen változásokon ment át Tóbiás új barátja a megismerkedésüktől kezdve?
5. Te mit szeretsz a barátaiddal játszani?
6. Biztattál már barátodat arra, hogy csináljon valamit, amitől először félt?

 

< Előző		Következő >

Magyar irodalom - Mesék, történetek - Tavaszi mesék