Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó kalandjai 2. része (1. rész olvasása)

A három selyemlepke, Bombi, Mori és új barátnőjük, Polli vidáman szálltak, cikáztak, kergetőztek a mosolygós napsütésben. Egyre feljebb és feljebb emelte őket a felszálló légáramlat. Mire észbe kaptak, már messzire sodródtak az öreg eperfától, mely otthonuk volt sokáig.
- Hol vagyunk? – kérdezte ijedten Polli, a kis lepkelány.
- Úgy látom, a császári palota fölé fújt minket a szél! – lelkendezett Mori.
- Nézzük meg közelebbről is, ha már itt vagyunk! – javasolta Bombi, aki legmerészebb volt mindhármuk közül.
Óvatosan lejjebb ereszkedtek, majd a császár kertjének közepén leszálltak egy-egy illatos virágra. Milyen szép itt minden! – csodálkoztak.
A kertben a virágágyások között sétányok kanyarogtak, közöttük szökőkutak csobogtak, medencéikben aranyhalak úszkáltak. Egy-egy nagyobb fa árnyékában, a kerti padokon, selymesen csillogó ruhákban udvarhölgyek cseverésztek.
- Honnan jön ez a zaj? – nézett Polli a műhelyek felé, melyekből szorgos munka hangja hallatszott.
- Repüljünk oda, nézzük meg közelebbről! – javasolták a többiek.
- Ó, hiszen ezek a mi társaink gubó állapotban! - kiáltottak fel ijedten.
- Milyen hosszú szálat fejtenek le róluk! Se vége, se hossza!
- Egy-egy szállal körül lehetne keríteni az egész kertet, de még a körülötte lévő várfalat is! – csodálkozott Mori.
- Nem fáj nekik a legombolyítás? – aggódott Polli.
- Ezek már nem éreznek semmit. Úgy elaludtak, hogy fel sem ébredtek többé. - nyugtázta Bombi. – Gyertek, nézzük meg közelebbről, mi történik a szálakkal!
Közelebb lopóztak, és bekukucskáltak a műhely nyitott ajtaján.
Az első műhelyben emberek fürdették a gubókat meleg vizes, kerek tálakban, majd lefejtették róluk a szálakat.
- Milyen vékony, mint a pókháló szála! – csodálkozott Mori. – De annál sokkal csillogóbb és erősebb is. Főleg, ha néhány szálat összetekernek.
- Ide süssetek, milyen gyönyörű színek! – hívta a társait Polli a szomszédos műhelybe, ahol színesre festették a felgombolyított selyemszálakat, majd pormentes helyen megszárították azokat. – Mint a szivárvány színei!

Bővebben: Orgoványi Anikó: Szabadulás a selyembirodalomból

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

(1. rész)

A száz éves, öreg eperfa mézédes, lila színű epret termett minden évben, nagy örömére embernek, madárnak, de még a fa alatt kapirgáló tyúkoknak és a torkos kacsáknak is. Formás lombkoronája árnyékot adott a nagy melegben. A levele pedig, no, az volt csak igazán finom csemege a selyemlepke hernyóinak!

Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó barátok voltak. Az öreg eperfán éltek sok társukkal együtt. Ám amíg a többiek egész nap csak azzal törődtek, hogy degeszre tömjék a hasukat a friss, zamatos eperlevelekkel, addig a két jóbarát inkább kalandozásra vágyott.

Egyik nap nekivágtak, hogy felfedezzék a hatalmas fát, amin éltek. Az ágas-bogas korona olyan volt, mint egy zeg-zugos elvarázsolt kastély. Könnyű volt eltévedni benne.
- Gyerünk erre! – javasolta Bombi, és a fa törzséből kinövő, napsütötte vezérág felé vette az irányt.
Mori szó nélkül követte barátját a meredeken emelkedő ágon. A szürkésbarna, repedezett kérgen nem volt könnyű az előrejutás. A kéregrepedések közti árkokon át kellett araszolni valahogy. Az átjutást még a rajtuk megtelepedő, halványzöld zuzmók is nehezítették. Bombi felágaskodott a hasadék szélén, és lendületből elkapta a túlsó partot. Amint átért, átsegítette barátját is. Így haladtak egyre feljebb és feljebb. A vastag ágak időnként oldalágakban folytatódtak, s rajtuk kettes sorokban vöröshangyák meneteltek. Egy sor fel, egy sor le! A felfelé haladók a zsenge ágak felé igyekeztek, ahol pufók levéltetű telepeik várták őket. A hangyák csápjaikkal masszírozták a jóllakott tetveket, akik meghálálva a gondoskodást, édes nedvet bocsátottak ki magukból. Ezt az ízes nedűt a lefelé igyekvő dolgozók visszacipelték a bolyba, s táplálták vele növendék lárváikat. Aki a fegyelmezett soraikat zavarni merészelte, azt őrködő katonáik menten halálra csipkedték. Bombi és Mori jobbnak látta messzire elkerülni őket, de már csak a vékony gallyak felé volt menekvés. Ezeket már a szél is elérte, s vigyázni kellett, nehogy egy nagyobb fuvallat lesodorja őket a mélységbe.
- Hintázzunk! – kiáltotta vidáman Bombi, s a két jóbarát kacagva lóbálta magát a lengedező ágon.
Fölöttük egy ág tövében madárfészek lapult. Vékony vesszők fonódtak egymásba, mint egy formás kiskosár, a belsejéből pedig fiókák csipogása hallatszott. A fészek szélén rigómama várta a párját, hogy visszatérjen az élelemszerző körútjáról, s felválthassa őt. Nem győzték eleséggel tömni az örökké éhes, tátott csőrű fiókáikat.
Rigómama éles szemmel figyelt minden mozgást a környéken, hátha akad egy kapóra jött falat.

Bővebben: Orgoványi Anikó: Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó kalandjai

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. – Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.

De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj…he, he, he!

A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.

– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.

– Ó persze! – kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!

Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.

A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.

 – Mit nem képzel ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.

A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.

– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.

Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon leselkedve mindent hallott. Haragosan megdorgálta fenséges apját.

– Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.

Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.

Bővebben: Juhász Magda: Az elveszett varázspálca

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     kicsi_fa_Angelov_webA kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.
     Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.
     A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.

Bővebben: Mester Györgyi: A pillangófa

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

     A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
     – Jönnek a fecskék, jönnek!

Bővebben: Móra Ferenc: A radnóti fecskék

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott.

Bővebben: Lázár Ervin: Szabad-e gólyát lőni?

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     Pille Pali egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Bővebben: Bolla Gábor: A lepke cipője

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben ─ ha nem volt semmi dolga ─ mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.

Bővebben: Devecsery László: Katica Kata

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
    Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.    
    – No, ide is érkeztünk – mutatott körbe lelkesen.
    – Látjátok ezt a csodálatos tavat?  Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között – lelkendezett vidáman.    
    Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.   

Bővebben: Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

     Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
     Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
     – Miért mosolyogsz?
     – Nem a szellő hív játszani?
     Erre elnevette magát a füvecske.
     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
     A másik fűszál csak most tért magához.
     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
     – Meg kell keresnünk a módját!
     – De hogyan?
     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
     – Én már kitaláltam!
     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
     – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
     – Ki az, mi az?!
     – Fűszálacska! – volt a válasz.
     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
     A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

     Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

 

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

További cikkeink...

  1. Galambos Bernadett: Kéregmanó
Tanulj velünk! ** Magyar nyelv és irodalom ** Mesék, történetek ** Tavaszi mesék

Támogatók, segítők

Érdeklik a szép fotók?

Látogassa meg a fényképgalériámat!  Művészi fotók az Óperencia főszerkesztőjétől.

Böngésző

Ajánlott böngészők a honlap használatához: Firefox, Opera, Google Chrome. Nem ajánlott böngésző: Internet Explorer 6.