Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó kalandjai 2. része (1. rész olvasása)

A három selyemlepke, Bombi, Mori és új barátnőjük, Polli vidáman szálltak, cikáztak, kergetőztek a mosolygós napsütésben. Egyre feljebb és feljebb emelte őket a felszálló légáramlat. Mire észbe kaptak, már messzire sodródtak az öreg eperfától, mely otthonuk volt sokáig.
- Hol vagyunk? – kérdezte ijedten Polli, a kis lepkelány.
- Úgy látom, a császári palota fölé fújt minket a szél! – lelkendezett Mori.
- Nézzük meg közelebbről is, ha már itt vagyunk! – javasolta Bombi, aki legmerészebb volt mindhármuk közül.
Óvatosan lejjebb ereszkedtek, majd a császár kertjének közepén leszálltak egy-egy illatos virágra. Milyen szép itt minden! – csodálkoztak.
A kertben a virágágyások között sétányok kanyarogtak, közöttük szökőkutak csobogtak, medencéikben aranyhalak úszkáltak. Egy-egy nagyobb fa árnyékában, a kerti padokon, selymesen csillogó ruhákban udvarhölgyek cseverésztek.
- Honnan jön ez a zaj? – nézett Polli a műhelyek felé, melyekből szorgos munka hangja hallatszott.
- Repüljünk oda, nézzük meg közelebbről! – javasolták a többiek.
- Ó, hiszen ezek a mi társaink gubó állapotban! - kiáltottak fel ijedten.
- Milyen hosszú szálat fejtenek le róluk! Se vége, se hossza!
- Egy-egy szállal körül lehetne keríteni az egész kertet, de még a körülötte lévő várfalat is! – csodálkozott Mori.
- Nem fáj nekik a legombolyítás? – aggódott Polli.
- Ezek már nem éreznek semmit. Úgy elaludtak, hogy fel sem ébredtek többé. - nyugtázta Bombi. – Gyertek, nézzük meg közelebbről, mi történik a szálakkal!
Közelebb lopóztak, és bekukucskáltak a műhely nyitott ajtaján.
Az első műhelyben emberek fürdették a gubókat meleg vizes, kerek tálakban, majd lefejtették róluk a szálakat.
- Milyen vékony, mint a pókháló szála! – csodálkozott Mori. – De annál sokkal csillogóbb és erősebb is. Főleg, ha néhány szálat összetekernek.
- Ide süssetek, milyen gyönyörű színek! – hívta a társait Polli a szomszédos műhelybe, ahol színesre festették a felgombolyított selyemszálakat, majd pormentes helyen megszárították azokat. – Mint a szivárvány színei!

Bővebben: Orgoványi Anikó: Szabadulás a selyembirodalomból

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

(1. rész)

A száz éves, öreg eperfa mézédes, lila színű epret termett minden évben, nagy örömére embernek, madárnak, de még a fa alatt kapirgáló tyúkoknak és a torkos kacsáknak is. Formás lombkoronája árnyékot adott a nagy melegben. A levele pedig, no, az volt csak igazán finom csemege a selyemlepke hernyóinak!

Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó barátok voltak. Az öreg eperfán éltek sok társukkal együtt. Ám amíg a többiek egész nap csak azzal törődtek, hogy degeszre tömjék a hasukat a friss, zamatos eperlevelekkel, addig a két jóbarát inkább kalandozásra vágyott.

Egyik nap nekivágtak, hogy felfedezzék a hatalmas fát, amin éltek. Az ágas-bogas korona olyan volt, mint egy zeg-zugos elvarázsolt kastély. Könnyű volt eltévedni benne.
- Gyerünk erre! – javasolta Bombi, és a fa törzséből kinövő, napsütötte vezérág felé vette az irányt.
Mori szó nélkül követte barátját a meredeken emelkedő ágon. A szürkésbarna, repedezett kérgen nem volt könnyű az előrejutás. A kéregrepedések közti árkokon át kellett araszolni valahogy. Az átjutást még a rajtuk megtelepedő, halványzöld zuzmók is nehezítették. Bombi felágaskodott a hasadék szélén, és lendületből elkapta a túlsó partot. Amint átért, átsegítette barátját is. Így haladtak egyre feljebb és feljebb. A vastag ágak időnként oldalágakban folytatódtak, s rajtuk kettes sorokban vöröshangyák meneteltek. Egy sor fel, egy sor le! A felfelé haladók a zsenge ágak felé igyekeztek, ahol pufók levéltetű telepeik várták őket. A hangyák csápjaikkal masszírozták a jóllakott tetveket, akik meghálálva a gondoskodást, édes nedvet bocsátottak ki magukból. Ezt az ízes nedűt a lefelé igyekvő dolgozók visszacipelték a bolyba, s táplálták vele növendék lárváikat. Aki a fegyelmezett soraikat zavarni merészelte, azt őrködő katonáik menten halálra csipkedték. Bombi és Mori jobbnak látta messzire elkerülni őket, de már csak a vékony gallyak felé volt menekvés. Ezeket már a szél is elérte, s vigyázni kellett, nehogy egy nagyobb fuvallat lesodorja őket a mélységbe.
- Hintázzunk! – kiáltotta vidáman Bombi, s a két jóbarát kacagva lóbálta magát a lengedező ágon.
Fölöttük egy ág tövében madárfészek lapult. Vékony vesszők fonódtak egymásba, mint egy formás kiskosár, a belsejéből pedig fiókák csipogása hallatszott. A fészek szélén rigómama várta a párját, hogy visszatérjen az élelemszerző körútjáról, s felválthassa őt. Nem győzték eleséggel tömni az örökké éhes, tátott csőrű fiókáikat.
Rigómama éles szemmel figyelt minden mozgást a környéken, hátha akad egy kapóra jött falat.

Bővebben: Orgoványi Anikó: Bombi és Mori, a két kis selyemhernyó kalandjai

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

Egyszer régen Meseországban igen nagy volt a riadalom. Nem akart elmúlni a tél. – Már tavaszodni kéne – morgolódott fázósan a király.

De nemcsak a király, hanem országának népe is. Egymás után jöttek a különböző küldöttségek az uralkodó házba. Azt kérték a felséges királytól, nézzen utána annak, hogy miért nem akar elmúlni a tél. Bizony a király is tanácstalan volt. Valamit azért mégis mondania kellett, így hát megígérte, hogy azonnal intézkedik.

Megígérni könnyű volt, de megtartani annál nehezebbnek ígérkezett. Egy tanácstalan király kuporgott a trónusán, mikor hirtelen az udvari bolondja toppant elé.

– Úgy látom, baj van, és ahol sok a baj, ott kevés a vaj…he, he, he!

A király most nem tudott nevetni, inkább nagyot sóhajtott. Aztán elmesélte Zakinak – így hívták az udvari bolondot, – hogy mi nyomja a lelkét.

– Fenség, ha szabad javasolnom, hívd fel Tündérországot, és kérdezd meg a királynőt, hogy miért késik legszebb leánya, a Tavasztündér.

– Ó persze! – kapott fejéhez a király, azonnal fel is hívom. – Hozd gyorsan a távrecsegőmet, legkedvesebb bolondom!

Zaki futva hozta is a drágakövekkel kirakott távrecsegőt, és a fenség azonnal felhívta a Tündérkirálynőt. Hamarosan kiderült, hogy a Tavasztündér elveszette a varázspálcáját.

A királyné bosszúsan elmesélte, hogy tündére most is elindult a legmagasabb hegy tetejére tavasznyitót táncolni, de varázspálcájával alig suhintott néhányat, a zord Tél Király kiütötte a kezéből, és úgy eldugta, hogy sehol nem találni. Még azt is kiabálta, hogy soha többé nem lesz tavasz, se nyár. Csak ő, a Tél Király fog uralkodni egész évben.

 – Mit nem képzel ez a Tél Király! – kiáltotta haragosan az udvari bolond, amikor a király elmondta a történteket. – Fenség, én megkeresem azt a varázspálcát.

A király nagyon megörült, és megígérte, hogy ha sikerrel jár, azonnal kinevezi első udvari bolondjának. Zaki megvakarta a fejét.

– Fenség, hiszen most is az vagyok! De nem kérek én semmi jutalmat, elég lesz nékem a fenséges király szépséges lányának a keze.

Erre aztán a király saját fenséges kezével akkora pofont adott bolondjának, hogy annak még a füle is belecsendült. A csattanásra berohant ám a királylány, mert éppen a kulcslyukon leselkedve mindent hallott. Haragosan megdorgálta fenséges apját.

– Hogy merted pofon vágni? Felajánlotta, hogy elmegy és megkeresi a varázspálcát. Lehet, hogy meg kell küzdenie a zord Tél Királlyal, az is lehet, hogy megfagy az úton, és akkor nem lesz, aki bolonduljon értem.

Most döbbent rá a király, hogy újabb baj fenyegeti a királyságot, mégpedig a szerelem.

Bővebben: Juhász Magda: Az elveszett varázspálca

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     kicsi_fa_Angelov_webA kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle „talált gyerekként” került az erdőbe.
     Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagy étvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta, és továbbállt.
     A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt-múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz s az erdei gyomok szárai is, azután lassan megerősödött. Törzse előbb hajlékony botocskához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.

Bővebben: Mester Györgyi: A pillangófa

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

     A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
     – Jönnek a fecskék, jönnek!

Bővebben: Móra Ferenc: A radnóti fecskék

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott.

Bővebben: Lázár Ervin: Szabad-e gólyát lőni?

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     Pille Pali egy fűszálon ébredt fel, amikor az első napsugarak megérintették a csápocskáit. Hamar kitárta szárnyait a fény felé, mert csak akkor tud repülni velük, ha felmelegednek. Megmosta az arcát egy csepp hűvös, reggeli harmatban, felhörpintett egy másikat, majd elrugaszkodott a fűszálról.

Bővebben: Bolla Gábor: A lepke cipője

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
     Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben ─ ha nem volt semmi dolga ─ mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.

Bővebben: Devecsery László: Katica Kata

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék
    Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.    
    – No, ide is érkeztünk – mutatott körbe lelkesen.
    – Látjátok ezt a csodálatos tavat?  Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között – lelkendezett vidáman.    
    Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.   

Bővebben: Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

     Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
     – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
     Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
     – Miért mosolyogsz?
     – Nem a szellő hív játszani?
     Erre elnevette magát a füvecske.
     – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
     A másik fűszál csak most tért magához.
     – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
     Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
     – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
     – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban.
     – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
     De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
     – Meg kell keresnünk a módját!
     – De hogyan?
     Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
     – Én már kitaláltam!
     Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
     – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan.
     – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
     De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
     – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat?
     A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
     – Ki az, mi az?!
     – Fűszálacska! – volt a válasz.
     Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
     – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
     – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak.
     Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
     – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
     A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
     – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!

     Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
     – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
     – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
     A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.

 

Szülőkategória: Magyar irodalom - Mesék, történetek
Kategória: Tavaszi mesék

További cikkeink...

  1. Galambos Bernadett: Kéregmanó
Tanulj velünk! ** Magyar nyelv és irodalom ** Mesék, történetek ** Tavaszi mesék

Támogatók, segítők

Bartos Erika
Bódai-Soós Judit

Devecsery László
Duga Boglárka
Fecske Csaba

Galambos Bernadett
Garay Zsuzsanna
Hekli Éva
Kányádi Sándor
Kaprinay Éva

K. László Szilvia
Mentovics Éva
Mester Györgyi
Mészely József
Nagy Bandó András
Orgoványi Anikó
Pataki Edit
Péter Erika

Tóth Anna
Tóthárpád Ferenc

Érdeklik a szép fotók?

Látogassa meg a fényképgalériámat!  Művészi fotók az Óperencia főszerkesztőjétől.

Böngésző

Ajánlott böngészők a honlap használatához: Firefox, Opera, Google Chrome. Nem ajánlott böngésző: Internet Explorer 6.