Az ifjú herceg már évek óta járta a világot, kéttucat idegen nyelven beszélt, azonban esze ágában sem volt hazatérni. Még többet akart látni a világból, mielőtt megkezdi bölcs uralkodását a saját birodalmában.
Felkeresett ugyan számtalan gazdag várost, látott mérhetetlenül szegény falvakat, hófödte csúcsokat mászott meg, barátkozott kannibálokkal, túlélt több őserdei kalandot, hónapokig hánykolódott a viharos óceánon, oroszlánra vadászott a szavannákon….csupán a sivataghoz nem volt még szerencséje.
Mivel a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ellátogatott hát az arab világba, azzal a szándékkal, hogy szolgájával kettesben, keresztültevegelnek a sivatagon.
Jóakarói óvták ugyan, hogy másodmagával, biztonságos kíséret nélkül, meggondolatlanság útra kelni, de ő nem hagyta magát lebeszélni, s egy forró reggelen, hű szolgájával nekivágtak a homoktengernek.
Hatnapi járásra oázist kellett volna találniuk, de a hetedik napon még a nyomát se látták. Ekkorra az ivóvizük elfogyott, a tevék is fáradni látszottak. Már majdnem feladták, amikor a messzeségben pálmafák és kunyhók körvonalai bontakoztak ki.
Először azt hitték délibáb, de ahogy közelebb vonszolták magukat, meglátták, hogy valóságosak úgy a fák, mint a kunyhók.
Szokatlanul csendes volt minden. Talán a hőség teszi, s mindenki árnyékba vonult, azért nincs mozgás a házikók körül - gondolta a herceg. Rögvest a víztárolóhoz mentek, azonban legnagyobb megdöbbenésükre, az csontszáraz volt!
Kétségbeesve néztek körül, amikor a szolga felhívta a figyelmét egy hatalmas repedésre, mely megnyitotta a homokfalat. A hasadékból hűvös levegő áradt, előtte törött vizeskorsó cserepei és üres kulacsok hevertek szanaszét.
A nyíláson átlépve, a herceg meglepetéssel vette észre, hogy az üreg beljebb alagúttá tágul. Égő fáklyája hosszú folyosót világított meg.
Bizonyára vizet kerestek a helyiek - gondolta -, s talán most mind, odabenn hűsölnek. De az is lehet, hogy baj érte őket. A herceg, ilyen gondolatokkal a fejében haladt előre.
Egyszer csak emberi alakot pillantott meg. Örvendezve futott felé, amikor észrevette, hogy az kővé van dermedve, vállán kiszakadt tarisznya, lába előtt pedig, kisebb-nagyobb halmokban, apró kődarabok hevertek.
Itt valami rejtély lappang. De nem azért volt kíváncsi a herceg, hogy ennek a végére ne járjon!
Haladt tovább, előre, amikor váratlanul újabb embereket, két egyivású férfit pillantott meg. Testvérek lehettek. Egyikük kezében, taligán, nagy vizeshordó terpeszkedett, de a férfiak, egy tapodtat se tovább, álltukban változtak kővé. A hordó azonban színültig tele volt egyforma, szabályos alakú kődarabokkal.
Odébb egy asszony tűnt fel. Nagy, kerek tál volt a kezében, kavicsokkal púpozva. Ő is ott gyökerezett a földbe, ahol állt.
Ezután egyre sűrűbben bukkant kővé vált helybeliekre, kik nagy ládákat vonszoltak, vagy vizes tartályokat görgettek maguk előtt, megtömve kaviccsal.
Már a mélyén járt az alagútnak, amikor neszezést hallott. Egy öreg férfi kővé dermedt alakja mellett, kisfiú kuporgott. Vizeskulacsot szorongatott a kezében, szipogott és ….élt.
A herceg karjára vette a gyermeket, aki lassan megnyugodott, és elmesélte, mi történt.
Az oázist éltető víztároló valóban kiszáradt. A helyiek vizet keresve leltek rá a homokfalat megbontó repedésre. Először tágították, majd ráakadtak az alagútra. Mindenki szomjas volt, egymást legázolva tolongtak át a kapuvá szélesített résen.
Az alagút kisebb barlangba torkollott, ahol, a legnagyobb ámulatukra, egy medencére bukkantak, amely telistele volt kristálytisztán csillogó, hűvös vízzel.
Alig merítettek azonban bele, amikor valaki felkiáltott: a víz alatt a medence alja drágakövekkel van borítva, az sziporkázik olyan nagyon!
Már senki nem gondolt a szomjúságra, csak a megszerezhető kincsre. Mint az őrültek, belevetették magukat a vízbe, és mindenki meríteni akart - a drágakövekből.
A csobolyókba, vizes hordókba, köténybe, korsóba, tarisznyába, mind-mind drágakő került!
A medence vize előbb csak zavarossá vált, majd lassan elszivárgott valamerre. Ezt akkor senki nem vette észre, csak igyekeztek kifelé a barlangból, kinccsel megrakodva.
Alig érték el azonban a fele utat, a drágakövek kaviccsá változtak, a hordók, ládák, tarisznyák feneke a nagy súlytól kiszakadt, az emberek pedig maguk is kővé dermedtek.
Az ő apja is mohó volt, telerakta a zsebeit kincsekkel, kővé is vált. Vele azonban csak a vízből meríttetett, ezért rajta nem fogott a varázslat.
A herceg és szolgája először a vizeshordóban lelt faragott köveket hordta vissza a medencébe, majd sorban, minden megkövült alak mellől begyűjtötték azokat. Összeszedték az alagútban elszóródott kavicsdarabokat is.
Ahogy egyre jobban beborította a medence alját a sok kő, elkezdtek színesedni, szikrázni, s közöttük ismét felbugyogott a tiszta, hűsítő forrásvíz.
A herceg és a szolga merítettek maguknak a vízből. Miután szomjukat oltották, minden kővé vált alakot meghintettek vízzel, mire azok megelevenedtek.
Összeszedték az eldobált kulacsokat, a törött korsók helyett újakat hoztak, s mindet megtöltötték … vízzel.
Már senkinek nem kellett a drágakő, mert tudták, a barlang nem engedi a kincsét elvinni, a tolvajokon bosszút áll. Eközben rájöttek arra is, hogy mégiscsak gazdagok lettek, hiszen vízre leltek, s a sivatagban mi lehet nagyobb kincs az életet adó víznél!
A herceg épségben átért a sivatagon, de amikor elmesélte a vele történteket, nem hittek neki, csak összesúgtak a háta mögött: agyára ment a forróság, megbolondította az arab csodavilág, s mesét sző, mint Seherezádé…
Kulcsszavak
| Következő > |
|---|
